¥¥¥ A városban maradsz. Nem mész vissza a házhoz. Nagyon is vonz a tó, a kutató szempár és a simuló comb, de érzed, hogy valami nincs rendben. Valami nem kerek. Valami még homályban van. Illetve. Tudod, hogy nincs homályban, csak Te nem látod még.
A nap könnyen telik. Laza nyugalom. Minden klappol. Az egész nap gördülékenyen zajlik. Még egy kis sziesztázásra is jut időd. Hat óra pár perckor ébredsz. Nem magadtól. EGY ANGYAL ÉBRESZT. Azt mondja ” szia “. A hangjából mérhetetlen és elképzelhetetlen szeretet és odafigyelés árad. Azonnal felébredsz, annyira valósághű. Körülnézel és keresed Öt. Felülsz félig az ágyban és tudod, hogy ez most nagyon fontos. Ez most valami. Ahogy visszaemlékszel az álomra, újra látod magad előtt, ahogy ül előtted egy méterre (vagy talán egy kilóméterre?), és mosolyog a leggyönyörűbb arccal, amit valaha láttál (és amit nem tudsz visszaidézni. De tudod, hogy ismered, pedig még soha nem láttad.) Az arc fiatal (vagy középkorú?), és az egész lényéből sugárzik valami nagyon nagyon mély szeretet. Szerelem. Igen, ez az. Szerelem. Szerelem mindenbe. A létezésbe. Próbálod az arcot valakihez kötni, de tudod, hogy ez csak belemagyarázás lenne. Ok. Ha ez valami, akkor ami a házban van, az mi?
Elkezdesz dolgozni, és úgy döntesz, ma már nem mész vissza a házba.
Horák Árpád 