*** A copfos felrohan a fiú előtt az emeletre, és bevágódik a szobájába. Jól ismer már itt mindent. Nem először van itt. Egyből leveszi a legós dobozt, és elkezdi az építést. Illetve folytatja. Már félig kész az asztal a székekkel. Itt fognak teázni a babái. A fiú ma nem kapcsolódik be a játékba. Az asztalnak támaszkodva nézi a lányt. Nyoma sincs az egész napos szótlanságnak. Folyamatosan beszél. Csak mondja és mondja. Közben elmélyülten építkezik. Nem is tudtam, hogy a lányok legóznak, gondolja. Azt hittem, csak a béna babáikkal játszanak.
A copfos felmarkol pár Lego kockát, és a fiú mellé telepszik. A jobb oldalán ül, és ahogy rakja össze a széket, többször a fiúba könyököl, és lelkesen magyarázza, hogy milyen jó lesz ez a két színű székláb. A fiú kiveszi a kezéből a készülő széket és berak meg három kockát, hogy stabilabb legyen a szék. Próbálja elmondani, hogy így jobb lesz, de a copfos nem figyel rá. Visszaveszi a széket, kiveszi a három kockát, vissza adja, miközben folyamatosan mutogatja és magyarázza, hogy pontosan milyen lesz ez a szék. Közben teljesen természetesen fonódnak egymásba. A fiú babrál a kockákkal a kezében, és közben azon gondolkozik, hogy hol érezte már ezt az illatot, ami lányból árad. Tudja, hogy ismeri. Sokszor érezte már. Na de hol?
A fiú anyukájáa néz be a szobába, és látja, hogy minden a szokásos. Hatalmas rendetlenség, és két egymást imádó gyerek. Eszébe jut valami a múltjából, de elhessegeti magától a képet, ahogy becsukja az ajtót.
Két óra múlva viszi be a palacsintát. Látszólag semmi nem változott. Ugyanott ülnek. Egymás mellett. És legóznak. A palacsinta miatt most felkelnek, és az asztalhoz telepszenek. A copfos megterít. Szalvéta, kistányér, játék kavéscsésze… A fiú nem érti, hogy ez most minek. De jó így. A copfosra bízza ezt. Jól érzi magát vele.
Horák Árpád 