*** Imádja ezeket a délutáni alvásokat. A copfos ágya közvetlenül az övé mellett van. Teljesen mellette. Semmi rés nincs. Az orráig felhúzza az őzikés takaróját és a szemét az övébe mélyeszti. A szeme csillog a boldogságtól, és tényleg mintha csillagocskák lennének mindenütt!
Ahogy lefekszenek egyből megkeresik egymás kezét a takaró alatt. A fiú nagyon élvezi ezt! A copfos mennyi mindent el tud mondani a kezével! A keze belesimul az övébe, de nem mozdulatlan. Nagyon finoman mozgatja. Mintha simogatná. Időnként picit megszoritja, de csak hogy rögtön el is lazitsa. Időnként ökölbe szorítja, de csak hogy rögtön vissza simuljon, és közben élvezze, ahogy végig simitja a bőrét. Aztán az ujjait az ő ujjai közé dugja, és erősen megszoritja, mintha örökre össze akarna forrni vele. Mindent pont jól csinál, gondolja a fiú. Semmit nem csinál túl sokáig, semmit nem hagy abba túl korán. Semmi nem sürgető, semmi nem várakoztatja. Beszél hozzá a kezével. Érzi a szeretetét. És az a legérdekesebb, hogy a keze pont beleillik az egyémbe, gondolja a fiú. Hogy is mondta Apa : csavar és anya, pont összeillenek. Vagy valami ilyesmi. Akkor mondta ezt, amikor már egy jó ideje keresgélt a csavarosdobozában és végre talált kettőt, amiről boldogan megállapithatta, hogy ezek TÖKÉLETESEN ÖSSZEILLENEK.
Horák Árpád 