A sikátor éles kanyart vesz, mielőtt a térbe torkollik. El kell hajolnod néhány száradó ruha elől, aztán miután kikerülöd a két székből és egy asztalból álló kávéházat, meglátod a teret. Minden csupa kő. A monumentális templom uralkodik, de a teret körbevevő házak is igyekeznek. Minden a helyén van. Vissza is ugorhatnánk pár száz évet, ha az ATM nem világítana a bank oldalában. Pici ez a tér, bár a település sem nagy, de biztos nem ezért nevezték el Cefalunak.
Nem állsz meg. Be egy újabb sikátorba és irány a part. A boltok előtt mindenütt esernyők. A profizmus. Tegnap nagy vihar volt. Ilyenkor kell eladni. (Te is vettél.) Még két kanyar, és a piac közepén találod magad. A tegnapi árus, akinél a kék ágytakarót vetted, lelkesen üdvözöl. Nyoma sincs a tegnapi (mű)neheztelésnek, ami a kiváló olasz adóügyi ismereteidből adódott. Szereted ezt. Tudnál itt élni. Plusz a sok hal, és az úgy elkészített tejszínes tészták, amik az otthoni olasznak nevezett éttermekben valahogy nem így sikerülnek.
Már csak egy rövid séta a tengerpart melletti sétányon a hotelig, és találkozol vele. A szobában van. Ahol hagytad. Nem mozog egyedül. Ahogy nézed miközben beszél, már tudod, hogy vége. Ennyi volt. Erre is jó volt ez a nyaralás.
Ahogy a fésülködőasztal mellett állva a repülőjegyekkel babrálsz, és kinézel az ablakon, arra gondolsz, hogy bár mindenki tudná a születése pillanatától, hogy minden halálból élet születik.
Horák Árpád 