Teljesen mozdulatlanul, egyenletesen szuszugva alszik. Biztonságban érzi magát. Lassan fel kell keltened. Egy óra van napnyugtáig. A tó partja is jó helynek tűnik az éjszaka eltöltésére, de az óceán mellett még jobb lesz. Inkább ott vészelnéd át a rengést. Itt az ideje indulni.
Nem kell felébresztened. Magától ébred. Enyhén megrándul, egy pillanatra kissé megfeszül, aztán kinyitja a szemét. Körbenéz miközben nagyot nyújtózik. Kötbehordozza a tekintetét a tavon, végül rajtad állapodik meg. Mindkét kezét a mellkasodra teszi, a csipőjét hozzád nyomja, és néhány másodperc után megszólal – Etel vagyok. – Aztán feláll, és tóhoz sétál. Nem várja meg, hogy te is bemutatkozz. Nincs rá szükség. Tudja ki vagy. Az Ő részéről sem bemutatkozás volt ez. Információt adott át.
Te is felállsz. – Lemegyünk a partra. Ott töltjük az éjszakát. – Nem válaszol, csak a sziklához szalad, pillanatok alatt összerakja a Walthert, és gyors léptekkel indul vissza hozzád. Arcán szégyenlős mosollyal, fejét előre hajtva lép hozzád, és a csövénél fogva átnyújtja neked a fegyvert. Te a hátad mögött az övedbe tűzöd, és elindulsz a part felé. Két gyors lépéssel melléd lép, és megfogja a kezed. Tágra nyílt szemmel, mosolyogva néz téged, már-már zavarba ejtő áhítattal. Úgy érzed, mintha egy kislány kezét fognád. Ahogy a jobb oldaladon jön melletted, a bal kezével a kezedet fogja, a jobb kezével pedig a felkarodhoz húzza magát. Hozzád simul.
A part nincs messze, gyorsan kiértek. Körülnézel. Hát. Megint egy éjszaka a homokban.
Horák Árpád 