Ahogy a feleségét magához öleli, a mágusra (látnok) gondol. Persze lenyomoztatta mielőtt idejöttek. De semmi. Nem csaló. Ennyi derült ki. De ez semmit nem jelent. Ebben a szakmában nincsenek mérhető eredmények. Talált már meg eltűnt embereket, de ő maga is azt mondta, hogy nincs garancia. Végig őt figyelte. És semmi hamis. Elég lett volna egy rossz hangsúly. De semmi. Mint egy zongorista. Végigzongorázik másfél órát, és a végén melléüt. Egyből tudja a közönség, hogy az hamis. Nem kell hozzá zenésznek lenni. De a mágusnál (látnok) semmi. Minden “hang” a helyén volt. Nem akarta megtéveszteni őket. Beszélt sok mindenről, energiáról, lélekről, összekapcsolódásról, láthatatlan kötelékekről. Nem számít, hogy ő hiszi-e ezt. A mágus megmondta, mit kell tenni. Újra kell játszani. Négy ember menjen a szigetre, pontosan három évvel azután hogy Susan a szigetre lépett, és maradjanak huszonnyolc napig. És huszonnyolcadik nap végére négy ember visszakapja élete legnagyobb kincsét. A testőröket helyettesithetik színészek, de a másik két ember az legyen, aki lelkileg legközelebb áll Susanhoz. Meglenne lepve, mondta a mágus, hogyha a tizennyolcadik napon nem történne valami. Inkább rosszra számít, mint jóra. Készüljenek fel rá.
Hát ennyi. Végigcsinálják a huszonnyolc napot, és ha nem történik semmi, akkor eltemetik Susant.
Hátrasimítja a felesége haját, és huszonkét év házasság után pontosan tudja, hogy ő is erre gondol.
Horák Árpád 