A nap átfordul a lombkoronán, és szabadon süt le, a szemét félig nyitva tartó, fekvő, sárkányra. A rombuszpikkelyek tükörként szórják az aranyat minden létezőre a tisztáson.
Csodálatos nap van. A levegő meg sem mozdul. Nyugalom és béke érzése költözik az erdő és mező minden szegletébe.
A királyfi behúnyja a szemét, és az arcát a nap felé fordítja.
Olyan pillanat ez, amit az ember örökre fenntartana.
De törékeny pillanat ez.
Annyi is elég, hogy elszálljon a varázs, hogy a királyfi, figyelmetlenül, kissé előre csúsztatja a jobb lábát, ami a földbe szúrt kardjának ütközve, fals, fémes hangot hallat.
És a pillanat elszáll. Örökre.
Horák Árpád 