(383.) Gábriel

Már a folyosón hallotta a zenekart, de ahogy megállt az ajtóban, csak elhúzta a száját. Nem is érti mire számított. Élőzenére? Egy filmben látott már ilyet, és vannak helyek, állítólag, ahol most is emberek és hangszerek közösen hoznak létre valami ilyesmit, de hát ő ilyen helyre soha nem fog bejutni. Akkor bizony csak az automatát hallgatta. Az automatát, ami közelről már közel sem adott ki olyan tiszta hangot, mint amilyennek az ajtó jótékony szűrőjén keresztül tűnt. Utálta ezt, ahogy az egész kibaszott XXII. századot is. Itt már semmi sem az igazi! Ez az étterem is! A hatalmas terem zsúfolásig tömve asztalokkal, és a beszéd, ami egybefüggő morajként jutott el hozzá, a zene magas hangjaival összekeveredve, arra késztették, hogy egy grimasszal csökkentse a fülébe hatoló egyveleget. De ez nem igazán sikerült neki. Gábor a nyakát elfordítva is próbálta védeni magát, de a tegnap este elfogyasztott másfél üveg vodka után csak az segített volna, ha a kezét a fülére tapasztja. De nem akart feltűnést kelteni. Pedig a kétszáz asztalnál ülők között senki sem volt, akit érdekelt volna, hogy mit csinál. Ahogy azt sem vették volna észre, hogyha a konyha feliratú ajtó mögül kihallatszó váratlan és hangos csörömpölésre ösztönösen a zakója alá nyúlt volna, hogy megmarkolja a fegyverét. De ő meg sem rezzent. Egy gyilkosért jött, nem egy elbaszott zenegépet tesztelni. Gábor profi volt. A mellette nyíló ajtón kivágódó konyafőnök orrhangú üvöltése éppúgy nem mozgatta, mint a pincér méltatlankodva sipítozó válasza. Összetört néhány tányér a konyhában. Na és? Itt a teremben ült egy férfi, akinek huszonhét rovátka díszítette a fegyverét, jelezve az áldozatainak a számát. Még ha ez a szám túlzás is volt, tudta jól, most csak egy hangot akar hallani: azt, amikor ennek a kibaszott pszichopatának az agyveleje hangos loccsanással eléri a falat, örökre nyomot hagyva rajta.
Amikor másodszor nézett körbe, már akkor észrevette a férfit, akit keresett. Egy vastag piros kabát, és egy fekete nadrág volt rajta, háttal ült neki, és erőteljesen gesztikulálva magyarázott valamit a vele szemben ülő vörös hajú nőnek. Gábor agya egyből kitisztult, az érzékszervei kétszáz százalékon kezdek el működni, és a környezetében hirtelen minden élessé vált. A zenében váratlanul beálló szünet jól elkülöníthetővé tette számára a konyhai edények fémes koccanását, az állandóan rohanó pincérek gumitalpának csusszanását, a már erősem megkopott, járólapon, és egy kétszáz éves állóóra másodpercmutatójának a ketyegését. Az órát már a belépéskor kiszúrta. Mindig is odavolt a régiségekért, és ahogy újra rásiklott a tekintete, meghökkenve látta, hogy az óra áll, és csak képzeletében ketyegett neki. Alaposan megfigyelve rájött, hogy az csak egy replika, nem is régiség, és annak bizony soha egy pillanatig sem mozdult meg a mutatója. Csalódottan fordította vissza a fejét a terem közepe felé, és egyből eleresztett egy szaftos káromkodást.

A piros kabátos férfi eltűnt.