(384.) Ezzto

Ezzto az ajtóban állt, és nézte, hogy mi lett törzshelyéből, ahova már közel tíz éve járt. Egy katasztrófa, az lett belőle. Persze a tolerancia és empátia szavak nem voltak idegenek a számára, de a lelke mélyen gyűlölte a hompukokat. Nem volt rasszista, tényleg nem, voltak nem ember barátai is, mint például Ekroni, aki Tilulungáról jött, de volt a humpukokban valami, amit nem tudott elfogadni: az orrfacsaró, mindent átható bűz, ami kísérte őket. És egy hete, mióta minden fajt beengednek már ide, azóta már háromszor hányt, ami azelőtt soha nem történt meg vele, és most, hogy az ajtóból meglátta, hogy a tó felett lebegő étteremben pont a törzsasztala mellett telepedett le két bűzbomba, ahogy magában nevezte őket, újra émelyegni kezdett. Pedig a sors olyan erős gyomorral áldotta meg, hogy az apja szerint egy vasszöget is meg tudott volna emészteni.
Elfordította a fejét; nem akarta látni, a szörnyű igazságot, miszerint közvetlenül egy humpuk háta mögött kell ülnie, ha ragaszkodik a kedvenc helyéhez, de már elkésett. A tudatalattija legmélyéről feltörő undortól kirázta a hideg, és az előtte elhaladó pincér tányérján látott félig átsült marhahús isteni illatától öklendezett egyet. Régen ez nem így lett volna. Egy médium beefsteak látványától a nyál összefutott volna a szájában, és kéjes élvezetet okozott volna neki, ahogy elképzeli, hogy a szaftos, tökéletesen pácolt hús szétomlik a fogai között, mielőtt lenyeli. De hát ez már régen volt, most a hompukok látványa, és az, ahogy elképzelte, hogy egy zöldes-szürkés szagfelhőt maguk után húzva közlekednek, nos, ez egy olyan kép volt, amitől nem tudott szabadulni. A szag, amit ezek a – szerinte – nem idevaló lények árasztottak magukból, pont megegyezett a friss hányás ecetesen savanyú szagával. És hát ez végülis mégiscsak egy étterem, vagy nem? Miért kellett ezeket ide beengedni? Az egyenjogúságnak is van határa, és Ezzto szerint az étterembe vitt hányásszag már jócskán átlépte azt a bizonyos határt. Ki gondolja azt, hogy sajttál illata, amit a dió és az erőspaprika ínycsiklandó illata tesz teljesen tökéletessé, azt nem teszi tönkre, egy oda nem illó szag. Egy nagyon oda nem illó szag. Az étterem oldala nyitott volt, a kilátás és a friss levegő miatt, ami egy teraszos jelleget kölcsönzött az egésznek, de a tulajdonos nem gondolhatta, hogy ez elég lesz ennek az ordenáré bűznek az ellensúlyozására. Vagy igen? Ezzto próbált logikus magyarázatot találni a döntésre, miszerint nemcsak az emberi faj számára lett nyitott a hely, de nem jutott semmi olyan az eszébe, ami elfogadható lett volna. Legalábbis az ő számára.
Elgondolkodva, döntésképtelenül állt továbbra is egyhelyben, nem tudva, menjen vagy maradjon, amikor az eddig annyira imádott tó felöl érkező friss szellő, az eddig az étterem közepén megrekedt bűzt az arcába fújta. Megborzongott, a felkarján felállt a szőr, és többször, egyre gyorsuló ütemben futott végig a testén egy hullám, jelezve az agyának, hogy a gyomra ki kívánja üríteni magát. És pont az szellő okozta, ami a törzsasztalánál ülve mindig őt érte el először, enyhet adva a párás nyári estéken, és ami mindig arra késztette, hogy egy hatalmasat szippantson a levegőből, befogadva a tüdejébe a tó mögötti fenyőerdő gyantás illatát. De most csak bűzt tudod volna magába szívni, és ehhez nem volt kedve.

Megfordult, hogy még időben elérje a mosdót.