A kör nem volt kirakva, mégis mágnesként vonzotta; egyből felé indult, ahogy a közelébe ért. Csak két szék, és az oltárént funkciónáló doboz volt a szoba közepén, a levegő mégis sűrűn, folytogatóan ölelte körbe.
Mosolyogva nézett oda. Minden alkalommal mosolyogva nézett oda, nevető szemekkel, sugárovta magából a derűt. Boldog volt. Imátja, hogy ott van, imádta a helyzetet; imádta a lelkét.
Ezt meg is mondja neki.
A piros a széken, a narancssárga és a fekete között diszkréten visszafogott volt, és a hideget sugárzó fémes csillogás sem tudta megtörni az erőt. Elfoglalta a szobát, elfoglalta a teret; elfoglalta a szívét.
Horák Árpád 