A fák ágai között átszűrődő napfény sem volt képes barátságossá tenni az ösvényt, ami enyhe jobbkanyarral, emelkedve vitt a vadászházhoz. A szétázott cipő a lábán, és a félelem, ami a lelkére telepedett, sötét jövőt jósolva, kívülről és belülről ettek őt. De nem volt választása. Délig el kellett érnie a házat, ami az emlékeiben inkább tűnt kastélynak a hét tornyával, vagy elveszti a fogadást. A tét csekély volt, szinte bagatell, nem is ezért volt ott.
Szerelmes volt, azért volt ott, és azért mert úgy döntött, hogy végigcsinálja.
Egy kilométer volt hátra, talán annyi sem, és a minden lépéssel növekvő rettegés ellenére, csak ment előre, leszegett fejjel, mint egy bika.
397. nap
Horák Árpád 