Úgy nézte a kenyeret, mint valami érdekes rovart felfedező tudós: mély áhítattal. A kezében lévő kenyér ugyanolyan volt, mint minden más napon, csak háromszor akkora. Mégsem ezért bámulta.
A teljesen fekete kenyér, amit a falusiak valami ősrégi receptje alapján sütöttek a láger konyháján, kemény volt, mint a kő, mégis megszerette az elmúlt években. Laktató volt, könnyen emészthető, és volt íze, ami a levesről, amit ebédre kapott, nem lehetett elmondani.
A nő, aki a kezébe nyomta, és közben biztatóan mosolygott rá, olyan címert viselt az egyenruháján, amit nem ismert.
Arra gondolt, hogy már túl régóta van bezárva.
Besétált a fenyők közé, és a kedvenc helyén, a társai holttestét rejtő tömegsíron letelepedve harapott belőle egyet, és komótosan rágni kezdte.
Horák Árpád 