402. nap

Mindkét kezével az üveglappal borított asztalra támaszkodva, a nyakát irreálisan megnyújtva fordult az asztal mellett álló lány felé. A válla annak ellenére látszott merevnek, hogy a tenyere szinte nem is érintette az hideg üveget, a minden pórusából áradó koncentrált figyelem, és a nyílt tekintetet, amivel lányt figyelte, robotszerűvé tette.
Amikor megszólalt, nyugodtan, határozottan beszélt, végig tartva a szemkontaktust, majd egy bólintással jelezte, hogy befejezte, ennyit akart.
A beálló csendben, ami nem nyúlt tovább két másodpercnél, a merevsége feloldódott, a válla leesett, a kezét pedig levette az asztalról; már pont úgy ült, mint mindenki a teremben.
Az első mondat pedig végképp eltörölte, még az emlékét is a pillanatnak.