Fekete-fehér volt a fénykép, amin a nő a barakk előtt állt. Kitolta oldalra a fenekét, a csípőcsontja szinte átszakította a hártyává vékonyodott bőrét, a kezével közben esetlenül kapaszkodott az egyik kiálló deszkaszélben. Nem volt rajta ruha, a férfi mégsem a meztelen testét nézte: a szeme vonzotta magához a tekintetét. A kidülledt szemgolyó kétségbeesett könyörgéssel nézett rá. Tudta, hogy a nő már nem él, mégis zavartan mozdult meg a vajszínű bőrkanapén. A mellkasa összeszorult, és elindultak a könnyei. Minden, amit a nő érzett akkor, átszivárgott a lelkébe. Örült, hogy egyedül van: senkivel nem akarta megosztani az érzéseit.
Soha nem volt még ennyire feldúlva.
Horák Árpád 