486. nap

Hat óra múlt, a félhomály mégis az ismét közeledő estére emlékeztette. A szél rángatta a fák ágait, és a fehér, hópiheszerű virágokat a levegőbe emelte, és úgy csapta őket földhöz, mintha dühöngene.
A nő egy kopott, zöld padon ült, a liget közepén, nem törődve a széllel, és egy újság címlapját nézte. Mosolygott, azzal a mindent túlszárnyaló mosollyal, ami az ember szíve legmélyéről jön.
Elővette a telefonját, megnézte rajta az időt, majd várakozva körbefordult. Húsz perc volt még a találkozóig, és az idő túl lassan telt: így érezte.
Azt a férfit várta, akit szeretett, és aki az újság címoldalán a földre szegezte a tekintetét és így az olvasók nem láthatták az acélos kék szemét.