– Csinálj már valamit!
– Jó! Csinálok!
Csak félig fordult felé, tudta, hogy nem fog semmit tenni: eddig se reagált ezekre a kirohanásokra. Elfordult, hogy kimenjen a konyhából, de újra meghallotta a hangját:
– Csinálj már valamit!
Megtorpant. Ő, szíve szerint, már rég “csinált volna valamit”, de a helyzet kilátástalannak tűnt. Úgy érezte, hogy ő elment, ameddig lehetett. Úgy érezte, nincs mozgástere.
Ez a hang viszont most megzavarta. Kétségbeesett könyörgésnek hangzott. Elérte a szívét, a szeme félig lecsukódott, a fejét lehajtotta, a térdét alig észrevehetően behajtotta. Nem szólt vissza: nem akart újabb veszekedést. Elég volt már ebből.
Visszament a nappaliba, és egyből felhivta a számot.
És igent mondott.
494. Nap
Horák Árpád 