(496.) Az alma

A nap a pályája legmagasabb pontjáról sütött le a szökőkút szélén ülő lányra, aki nem sokkal múlhatott tíz éves, és éppen elmélyülten görbítette meg a jobb kezén a mutatóujját, hogy előbbre pöckölje vele az előtte lévő egyik követ. Boldogan egyenesedett fel, örömmel állapítva meg, hogy ismét a bal oldali szerzett vezetést. Elégedetten bólogatva emelte a szájához a bal kezében lévő fénylő, zöld almát, és hatalmasat harapott belőle. Kuncogva rágta hangosan, szándékosan a szükségesnél többször harapva rá minden egyes falatra. Az udvar harsogott a csámcsogásától. Élvezte, hogy az osztálya már messze jár; csak ő maradt le. Az, hogy eltévedhet a hatalmas kastély parkjában, eszébe sem jutott: épp tizenhetedszer járt ott.
Jobban szeretett a főbejárat előtti parkban üldögélni, mint végigjárni a megszámlálhatatlanul sok termet. Biztos volt benne, hogy a Festetics grófkisasszonyok is inkább a szökőkút mellett töltötték az idejüket, és itt fogadták a hódolóikat is. Ő legalábbis így tett volna.
Visszahajolt a köveihez, hogy folytassa a versenyt, de ezúttal a középső ujjával lökött egyet a leghátsón. A kő megpattant, és egy csendes csobbanással elmerült a szökőkút vizében. Bosszúsan húzta fel a szemöldökét, és közelről kezdte vizsgálni az ujját, és megállapította, hogy igaz lehet, amit abban a tudományos magazinban olvasott, hogy az ember középső ujján nő leggyorsabban a köröm.
Újra felemelte az almát, hogy harapjon egyet, de a keze megállt a levegőben, ahogy meglátta a teremőr egyenruhában sétáló férfit a szökőkút másik oldalán. Az őr merőn nézte, és bár a fejét egy cseppet sem találta bizalomgerjesztőnek, mégis volt valami megnyugtató számára a jelenlétében. Automatikusan a háta mögé rejtette az almát, maga sem tudta, hogy miért, hiszen a kastélyon kívül volt: itt nem tilos enni. A férfi elérte, és a háta mögé mutatva megszólította:
– Jobb lenne, ha átmennél a másik oldalra. Itt van egy darázsfészek, és ma nagyon nyugtalanul repülnek.
A lány, anélkül, hogy megszólalt volna, elindult a kút másik oldala felé. A szemét végig a férfin tartotta, és az almát lassan megint felemelte. Még nem érte el vele a száját, amikor a mobilja rezegni kezdett a zsebében. Ahogy előkapta, meglepve tapasztalta, hogy már negyven perce a parkban lófrál. A tanárnője írt. Arra kérte a grófkisasszonyt, hogy szíveskedjen az osztály után fáradni. Igen, ezt írta szó szerint: grófkisasszony.
A lány szaladni kezdett a főbejárat felé, és bár nem szívesen hagyta ott imádott parkját, az a tudat, hogy rövidesen fagyizhat abban a cukrászdában, aminek a teraszáról az egész környéket belátni, teljesen belelkesítette. Az almát egy kosárlabdázókat megszégyenítő mozdulattal az út melletti szemetesbe hajította, és boldog mosollyal nyugtázta magában, hogy mennyire szeret Keszthelyre jönni.