A rándulás áramütésként futott végig a testén, a bal keze oldalra lendült, és a falnak csapódott. Az érdes felület lehorzsolta a bőrét, a vére kiserkent, miközben egy frissen megvakult ember bizonytalanságával megpróbált felülni a priccsen. Nem tudta, hol van, hogy ez az egész csak egy álom-e, de a bordáiba hasító fájdalom világossá tette számára, hogy valóban rendőrök jöttek érte az éjszaka, valóban kirángatták a hálószobájából, és valóban megverték egy gumibottal. Gumibotnak hívták, de ő vascsőnek érezte; bár soha nem történt még vele hasonló: életének eddigi harmincegy évében még nem fajultak idáig a dolgok.
Hátracsúszott, a hátát a falnak vetette, a légzését próbálta lelassítani, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni. Traumatológus főorvosként tudta, hogy az első lépés a beteg megnyugtatása és a helyzet tisztázása. A bedagadt jobb szeme nem segített neki ebben. A nagyméretű ablakon besütő nap szürke körvonalakat rajzolt a cella falára. Soha, még hasonlót sem látott. A durva anyagú pokrócba markolva, összeszorított foggal lökte el magát az ágytól, hogy felálljon, a törött bordája azonban éles fájdalom üzenetét küldve az agyának, figyelmeztette. Visszahanyatlott, azzal magyarázva önmagának a kudarcát, hogy jobb, ha nem mozog, mert egy borda átszúrhatja a tüdejét.
Nehezen lélegzett, az ablak előtt elsuhanó árnyékot csak egy pillanatig érzékelte, és a folyosóról behallatszó fémes csattanás és beszélgetésfoszlány sem hozta vissza a jelenbe. Megverték. Hárman, röhögve verték gumibotokkal, és amikor a földre került, megrugdosták. Aztán az egyik leköpte.
Próbált mentséget találni a viselkedésükre, lázasan keresve valami szörnyű tettet a múltjában: mindhiába. 2016-ban a rendőrség nem hurcol el ártatlanokat, és ver félholtra; nem értette mi történhetett vele. Végiggondolta a tetteit, de egy stoptábla figyelmen kívül hagyása volt a legsúlyosabb, amit talált: még gondolatban sem vétkezett nagyobbat.
A hólyagja váratlanul és követelőzően késztette felállásra. Hősiesen lépett kettőt a sarokban lévő ezüstös folt felé, és remegő kézzel kereste a csatot az övén: nem akart a nadrágjába vizelni.
Még pizsamában volt, az egyik papucsa eltűnt, a meztelen lábát fagyosan fogadó kőpadló pedig felsértette a talpát. A szájából folyó nyál a már feketévé száradt vérére csöppent a mellkasán. Fázni kezdett, ahogy a falnak támasztott kézzel ügyetlenül lehúzta a pizsamanadrágját. A feje lüktetett, a feldagadt nyelve esetlenül kereste a helyét a szájában. A fém WC csészéből áradó bűz nem keltett benne undort; kétségbeesetten várta, hogy a hólyagja kiürüljön, és leülhessen; de a teste nem segített neki. Kiüresedett aggyal, billegve állt a csésze felett, jobb kezével a falnak támaszkodva, a másikkal a pizsamanadrágot tartva.
A folyosóról behallatszó kiabálás összemosódott egy kulcscsörgéssel, majd a cellaajtó nyitása utáni sikoltással: ez a húga hangja.
Egy meleg test ölelte át, és visszahúzva a nadrágját óvatosan a földre fektette. Az ujjai forró bőrt markoltak, az erős lila szín betöltötte a látóterét, a Givenchy illata az orrába hatolt: igen, ez az ő kedvenc illata.
A mentő, azonnal, ki tette ezt és az ezért valaki megfizet szavak nem álltak össze a fejében egy beszélgetéssé, de mosolyogni próbált: a húga a legjobb ügyvéd a városban, nem a levegőbe beszél. A tévedés volt, rossz cím, elírás és a sajnálom nem csökkentették a zajt körülötte: a dühös hangok zengő visszhangként megrekedtek a fülében.
Egy puha anyag, végigsimítva az arcát, láthatóvá tette a felette álló, reggeli napfényben fürdő arcokat. Riadtan állt meg a tekintete az őrön, aki leköpte. Fenyegetőnek érezte. Menekülni akart. A hangok kiélesedtek, ő a száját kitátva mereven kapaszkodott a húgába. Lélegzetvisszafojtva húzta magát össze kisebbre, izzadság öntötte el a pórusait, a szőr felállt a karján, a szíve pedig – éles fájdalmat okozva –, minden dobbanással a bordáinak ütődött.
Közben a húga könnyei meleg patakként folytak végig az arcán.
Horák Árpád 