(498.) Gyerekcipő

Em a Rathausstrasse Alexanderplatz felőli végén az ipszilon alakban szétnyíló út bal szárnyát választotta, mint minden alkalommal. Nem szerette az új dolgokat, és a meglepetéseket sem. Adela tudta ezt, mégis ide hívta fél négyre, és Em ettől nyugtalan lett. A helyválasztás nyilvánvalóan nem volt véletlen: itt ismerkedtek meg négy éve, azon a csodálatos tavaszi napon, és Adela azóta is beragyogta az életét. Vagyis eddig beragyogta, mert már néhány hete különösen viselkedett: mintha titkolózna és várakozna egyszerre. És most ez: egy meghívás; mintha idegenek lennének, és otthon nem tudnának beszélni. Beszélni akarok veled! ezt mondta Adela. De hát mikor mondunk ilyet? Ha valami rossz dolgot készítünk elő. Szakítást például.

Em a telefonjára nézett, ahogy elhaladt világóra mellett, látta, hogy pár perccel előbb fog érkezni. Közben eszébe jutott, hogy amikor itt sétálnak, minden egyes alkalommal ugyanazt mondja neki: ez az óra olyan, mint egy orosz űrhajóreklám. Mindig ugyanazt a szófordulatot használta, pedig már ő is unta, de nem tudta nem mondani: egyszerűen kijött belőle. És Adela türelmes mosollyal hallgatta őt.

Elérte a megbeszélt helyet, leült a padra, és már sokadszor vette elő a telefont a zsebéből, hogy megnézze az időt. Még egy perc sem telt el. A keze enyhe remegése, ahogy a telefont tartotta, aggasztani kezdte. Az anyjára gondolt, a rengeteg gyógyszerre, amit szed, és a félelemre, hogy ő is olyan lesz, mint ő.

Eltette a telefont, és körülnézett: Adelának már érkeznie kell. Két perc van a megbeszélt időpontig, és Adela mindig pontos. Sohasem késik. Most sem fog.

 

De Adela késett, és az öt perc, ami fél négy után eltelt, túl hosszúnak bizonyult Emnek. Már nem tudott ülni, ruganyos léptekkel sétált fel-alá a pad előtt, és érezte, hogy a lábai vinnék előre: szeretett volna elrohanni.

Nem értette, miért van itt. Adela válni akar? Nem állt össze a kép. Valami megváltozott: az esküvő óta most először közéjük állt valami. Biztos válni akar, gondolta, és a módot, ahogy ezt felvezeti, nagyon kegyetlennek találta. Ugyanakkor volt valami ebben az egészben, ami JÓ volt. Tudta, hogy ott van az a valami az orra előtt, csak nem látja, és ettől bosszús lett: három diploma nem elég, hogy egy hétköznapi ügyet megértsen? Még a filozófia tanulmányai sem segítettek, pedig azt annyira megszerette, hogy úgy döntött, doktorál belőle.

Nagyon eltávolodott a padtól, ezért visszafordult. Közben a szél már sokadszor finom port fújt a szemébe; pislogva próbált megszabadulni tőle. A pad meg egy szélvédett helyen van, ott jobb lesz. Leült. Szóval Adela elhagyja őt. Nem értette, miért. Ő boldog volt vele. Mi történhetett?

Újra elővette a telefont: kilenc perc. Sokkal többnek érezte.

– Em?

Adela a semmiből rogyott le a padra, és mindkét kezét Em kezébe csúsztatva, remegő vállal ült előtte.

– Fennragadtam egy turisztikai ballonon!

Em tudta, hogy milyen ballonról beszél: amikor ide sétált, akkor is látott egyet Berlin fölé emelkedni.

– Hogyhogy fennragadtál?

– Grétivel felültem, és a nagy szél miatt nem tudtak visszahúzni bennünket. Nagyon ijesztő volt!

– És hol van Gréti?

Em is érezte, hogy a kérdése a felesége legjobb barátnőjéről értelmetlen, de képtelen volt összerakni a történetet. Adela átölelte, és a vállára hajtotta a fejét. Em érzete, hogy Adela fel van dúlva; a levegőt túl gyorsan veszi, és az egész teste remeg.

– Ezért késtél?

Adela eltolta magát Emtől, úgy válaszolt.

– Igen.

– És jól vagy?

Em megfeledkezett az aggodalmairól, és maga felé húzta Adelát, hogy átölelje, de ő a kezét a mellkasára támasztva távol tartotta magát tőle. A szeme megvillant, és rekedtes hangon kérdezett vissza. Em felismerte a változást: Adela akkor nézett így rá, amikor érte aggódott.

– Mit gondoltál, miért hívlak ide?

Em nem válaszolt, csak lehajtotta fejét. Nem tudott Adelára nézni.

– Em! Válaszolj!

Adela dühösen a vállára csapott, és még közelebb húzódott hozzá a padon.

– Hogy el akarsz válni. – Em halkan, erőtlenül beszélt. Még el akarta mondani, hogy ez valószínűleg hülyeség, mert érzi, hogy van itt valami Jó is, de Adela megelőzte.

– Te tiszta hülye vagy! Szeretlek! És gyereket várok!

– Gyerekünk lesz? – Em kábán nézte a kis kötött cipőket, amiket Adela az arca elé emelt, és arra gondolt, hogy ez még egy újszülöttnek is kicsi lenne.