(534.) Az Erdő

– Mutassa a másik kamera képét! – Brixol harmadszor szólt a monitor előtt ülő boszorkánynak. Megemelte a hangját, az álla előreugrott, mintha harapni készülne.
– Melyik kamerára gondol?
Idiótákkal vagyok körülvéve. És ő még a jobbak közé tartozik.
– A hátsó parkolóét!
Próbált türelmes maradni, de a hangja dühösen csendült. Polli már csitította volna, de a felesége az unokahúgaihoz utazott, ráadásul két hónapra. Nem lesz kivel megosztani az aggodalmait. Ez a látogatás most a legrosszabbkor jött.
A boszorkány szégyenlős mosollyal fordult hátra a széken, zavartan babrálta a szakállát, és a monitor felé bökött az ujjával.
– Nem nagyon értek ehhez.
Mindjárt ötven éves, és úgy mosolyog itt, mint egy szűzlány.
Brixol előrehajolt, és két kattintással átváltotta a képet. Közben a dísztalárja gazdagon hímzett, bő ujja a csuklójára csúszott. Idegesen húzta többször is vissza; mindhiába. A sima, nehéz bársony nem engedelmeskedett neki. Az ügyeletes boszorkány behúzott nyakkal ült előtte, mereven nézett előre, és Brixol meg mert volna esküdni rá, hogy még a lélegzetét is visszatartja.
– Mióta áll itt ez az autó?
A hátsó parkolóban egy fekete négyajtós állt, a legszélső beállóban, a fenyőfák árnyékában.
– Nem tudom – az ügyeletes nyüszítve válaszolt. Nyilvánvaló volt, hogy fogalma sincs róla, mi folyik körülötte. Ez gyengeelméjű?
Brixol elfordult a monitortól, egy mozdulattal szorosabbra húzta a talárt a derekán összekötő vastag fonatot, és az ajtó felé indult.
– Azonnal szóljon, ha még egy autó leparkol ott!
Nem várta meg a választ: kilépett az ajtón, és az ebédlő felé indult. A nyála keserűvé vált a szájában; a jövő nem kecsegtetett túl jó kilátással: egyedül kell összecsapnia Yolgarral.

A súlyos ruha gondként nyomta a vállát: a fekete, földig érő dísztalár túl meleg volt ehhez a nyári délutánhoz. Brixol az avatás mindhárom napja alatt reggeltől estig viselte, nem csak az éjszakai rituálékon. Szerette azt a ruhát. A hátára Polli hímezte a coven jelképét, a sast, és az évtizedek alatt simára kopott mandzsettája felett, ott volt a közösség jele is: egy egyenlő szárú, lefele mutató háromszög, benne a kígyóval.
Elsétált az ebédlő mellett, és széles mosollyal fogadta a tanoncok köszönését. A gyerekek a kilenc évesek vidámságával beszélgettek, hárman akkora zajt csapva, mint egy nagyobb osztály.
Összeszűkült a szeme, ahogy arra gondolt, hogy csak hárman vannak. Amikor ő idekerült még háromezren voltak. Háromezren! Amikor ő negyven éve átvette az Erdő vezetését, még akkor is ezer felett jöttek a kilencévesek. Most csak hárman vannak.
Hirtelen jobbra fordulva átvágott az ebédlőn. Mind az ötszáz szék üresen állt, csak a sarokban terítettek meg egy asztalnál. Három tanonc és huszonhárom tanár. Nevetett volna ezen, ha nem érzi tragikusnak. Jövőre bezárhatnak, ha Yolgar fenntartja a blokádot.

A saját faházához ment. Ő volt az egyetlen, aki egész évben itt lakott Pollival. A többiek csak a nyári tábor idejére jöttek fel a hegyre. Mindnek civil állása volt, és bár állhatatosak és erős szívűek voltak, nem volt bennük elég erő egy védővarázslathoz.
A nappalin keresztül a hátsó szobába ment, majd belépett a körbe. Ezt a pillanatot szerette a legjobban: érezte, hogy mennyire összesűrűsödtek az energiák reggel óta, amikor kijelölte a kört. Hetvenegy éve varázsolt, mégis csodaként élt meg minden eredményt. Nyolcvankét éves kora ellenére tetterős és bátor maradt végig a Yolgar elleni harcban. A hullámokban rátörő apátia – amit először Polli vett észre –, azonban kezdte átvenni felette a hatalmat, és egyre többször gondolt a visszavonulásra. Kiváló vezetője volt az Erdőnek, ő is tudta: sokezer boszorkány hagyta el teljes tudással felvértezve ezt a helyet, hogy aztán megtalálja a saját covenjét.
És most ennek talán vége lesz.
A körben, ahogy a négy égtájnál elhelyezkedő gyertyák fénye visszahozta a jelenbe, egyből tudta, hogy baj van. Az energia, amit az Erdő védelmére felrakott, pulzált és gyenge volt. Még néhány összehangolt támadás, és a védelem összeomlik. Hiába tökéletes a helyszín a hegy tetején, ez már nem lesz elég. Yolgar eléggé megerősödött ahhoz, hogy összeroppantsa, és akkor beteljesül, amit akar: főboszorkány lesz.
Amikor legmagasabb rangú beavatottként Yolgart kizárta a szövetségből, mert az a boszorkányok legősibb törvényét akarta megváltoztatni, Brixol számított rá, hogy harcolnia kell majd vele, hogy a ’minden boszorkány egyenlő’ törvény megmaradjon, az az engesztelhetetlen gyűlölet, amivel Yolgár ellene fordult, mégis meglepte. Yolgár három évtizede minden percét, energiáját és pénzét arra áldozta, hogy őt megtörje, az Erdő erejét elvegye, és főboszorkány legyen: mindenki fölé akart kerülni.
Idővel, és rengeteg pénzzel persze, amit sikeres üzletemberként keresett, egyre közelebb került a céljához. Sok coven már követte őt, és behódolt neki, és ha az Erdőnek vége, nem lesz semmi, ami megállíthatja.
Telefoncsörgés zavarta meg, de addig nem vette fel, amíg meg nem erősítette a védelmet, és miután kilépett a körből, gondosan visszazárta. Az ügyeletes hangját halotta meg a vonal másik végén.
– Még két autó megállt a hátsó parkolóban, és a főkapu elé is jött egy busz, tele iskolásokkal!
– Máris odamegyek!
Nem szokatlan, hogy iskolai csoportok jönnek a hegyi ösvényhez, ami az Erdő mellett vezetett a kilátóhoz, de az, hogy három másik autó is megállt a hátsó parkolóban, az már nem véletlen: támadni fognak.
Fényes nappal fognak támadni.
Ügyes! Én is így csináltam volna!

Ahogy belépett a megfigyelő központba, a boszorkány izgatottan, hadarva mondta el az első mondatot.
– Még három autó állt meg ugyanott!
A központot, ami a kamerarendszer képeit fogadta és elemezte, három éve hozták létre, amikor megsokasodtak a támadások. A Vörös sas coven tagjai először azt gondolták, hogy véletlenekről van szó, de Brixol már akkor tudta, hogy Yolgar a támadó. Aztán elbagatelizálták a veszély nagyságát. Mára már mindannyian értik, hogy a boszorkányok szabadsága a tét: Yolgar az uralma alá hajtana minden covent.
– Mutassa a képet!
– Ott vannak!
Négy felesleges kapcsolás után megjelent a hátsó parkoló képe. A rendszámfelismerő azonnal feldobta az adatokat: mindhárom autó északról jött, abból a városból, ahol Yolgar élt.
Brixol a főkapu melletti parkolót is látni akarta, de már nem volt értelme utasítani az ügyeletes boszorkányt, mert sűrű, fekete köd ereszkedett az Erdőre, eltakarva a napot. Az éjszakai sötétség, és a fojtogató, édeskés füst rémületet keltett: Brixol érezte az Erdőben lévők félelmét. Kilépett a szabadba, becsukta maga után az ajtót, és felnézett az égre. A faházából az ég felé törő, lézerre emlékeztető kék fényen kívül mindent elborított a sötétség. A védelem, amivel az Erdőt az előbb ellátta, tökéletesen működött. A támadás gyengébb volt, mint várta, és a spirál alakban elinduló ellentámadás néhány másodperc alatt ragyogóan tisztává tette a levegőt, láthatóvá téve számára az ösvényen összekapaszkodva guggoló három tanoncot, akik tágra nyílt szemmel bámulták az eget. Biztatóan feléjük intett.
Megcsörrent a telefonja, amit csak nagy nehezen tudott előhalászni az ismét túl mélynek talált zsebéből. Polli hívta. A telefont visszaejtette a zsebébe, és belépett a megfigyelőközpontba. Az ügyeletes furcsa, félelmet és boldogságot is sugárzó arccal fogadta.
– Elmentek az autók! Mindegyik elment!
Brixol elégedetten bólintott.

Elindult a faházába, de nem várta meg, amíg haza ér, már út közben visszahívta a feleségét.
– Polli, kedvesem!
– Milyen erős volt a támadás?
Polli bár nem volt boszorkány, erős és pontos megérzései voltak, amik már sokszor meglepték Brixolt.
– Milyen támadásról beszélsz?
– Brixol! Nagy a baj? Hazamenjek?
Polli civilként soha nem avatkozott a coven ügyeibe, most is csak a férjéért aggódott.
– Inkább tegyél meg nekem valamit! Küldök egy üzenetet. Juttasd el az ottani covenek ceremóniamestereinek!
– Brixol! Tudod, mi a véleményem erről. Ha bezár az Erdő, azzal a világnak nem lesz vége.
– De rosszabb lesz a világ. A boszorkányok sok jót tesznek az emberekért. Yolgar csak a saját hatalmára gondol, nem érdekli más.
– Mit vársz egy olyan embertől, akitől még a gyerekei is elfordultak?
– Polli, kedvesem! Csak továbbítsd az üzenetet, kérlek!
– Nem adod fel?
– Nem. Van remény.

Ahogy visszaért a házba, megkezdte a felkészülést a beavatásra. Éjfélkor a három tanonc élete legnagyobb élményét fogja átélni. Ő legalábbis így érezte akkor, amikor őt felavatták. Élénken élt az emlékezetében az a nap, amikor a dísztalárjában felment a hegyre, és a többi megszeppent kilencéves közül elsőnek lépett be a körbe. Ő nem félt: tudta, hogy nincs mitől.
Most ő tartja ugyanott a beavatást. Azon a helyen, ahol már több száz éve, egyesek szerint, több ezer éve folynak a szertartások. A legenda szerint háromezer-ötszáz éve kezdődött minden. Brixol soha nem cáfolta ezt, de nem is hitte, hogy így lenne. Ez a szent hely már százkilencven éve Erdő néven a Vörös sas coven irányítása alatt állt. Azóta ott tanították és avatták fel az ifjú boszorkányokat. Hogy előtte mi volt ott, azt senki sem tudta. Annyit tudtak, hogy megtalálták a közelben egy háromezer-ötszáz éves település nyomait, de semmi többet. Brixol biztos volt benne, hogy ez a hely mindig is szent volt, és ezt az emberek már évezredek óta tudják és értik, de ez nem foglalkoztatta. Az Erdő különleges hely volt, csak ez volt a fontos neki.
A vacsoránál csak a ködről beszéltek; elterelődött a figyelem a beavatásról. Aztán ahogy közeledett az éjfél, úgy vette át az uralmat az Erdő felett a jól ismert kellemes izgatottság. A sötétség, ami lassan és barátságosan ölelte át a kör alakú fenyőerdőt, ahol a beavató kör állt, bizsergető érzést hozott, és felkorbácsolta a vágyukat a cselekvésre.
Csak öt perccel éjfél előtt indultak el a hegyre, fáklyákkal, dúdolva, a jellegzetesen ringó, szinte táncoló járással. A köd emléke semmivé foszlott: csak a várakozás maradt. Brixol számtalan csillogó szemet látott már a körhöz közeledni: mindig az első alkalom a legkülönlegesebb.
Most hárman átélik ezt.
Mint egy anya öle, úgy fogadta magába a kör a belépőket. A beavató kör szokatlanul nagy volt: majdnem hétszer akkora, mint amit a covenek a varázslatokhoz használtak; ebben több száz ember is elfért. Aztán a négy égtájnál lobogó tűz, az enyhe szellő, a kellemes nyári este és a fáklyák fénye elvitte őket oda, ahova indultak: egy másik világba.

A következő hetek eseménytelenül teltek el. Folytatódott a tanoncok képzése, majd az iskolaidő kezdetével és a nyár végével a tábor is befejeződött.
Polli gépe két nappal a táborzárás után szállt le. Brixol sofőrrel ment ki érte a repülőtérre; már évek óta nem vezetett. Az autópályán dugóba kerültek; Polli rég leszállt, mire elérték a terminál bejáratát.
– Bocsáss meg, kedvesem! Baleset volt az E8-on.
– Brixol! De jó hogy itt vagy! És de jó, hogy itthon vagyok! – hosszan ölelték meg egymást.
– Hogy vannak az unokahúgaid?
Polli a vele született kedvességével mesélt el mindent a nővére lányiról a hazaúton, akik Polli iránti rajongása az idővel sem halványult el. Polli nővére hét éve halt meg. Azóta minden évben meglátogatta a kislányokat, ahogy ő nevezte őket, és akik már bőven ötven felett jártak.
– És persze átadtam az üzenetedet a coveneknek!
– Köszönöm!
– De ez nem minden! Együtt repültem vissza Yolgar volt feleségével.
– Csak volt?
– Elváltak. Helen elhagyta őt.
Helent, Yolgar feleségét és Pollit évtizedes, kissé furcsa barátság kötötte össze, és ezt az sem tudta megzavarni, hogy a férjeik egymással harcoltak. A találkozás mégis meglepő volt, mert már három éve nem találkoztak, ráadásul Helen északon élt; nem volt oka ide repülni.
– Helen szerint Yolgart már csak a gyűlölet vezérli. Képtelen volt vele élni az Erdőt ért támadás kudarca után. Yolgar kifordult magából. Amit te el akartál előttem titkolni! – rosszallóan nézett a férjére – A kudarca után azt ismételgette, hogy vérükből fogok inni. Ez már sok volt Helennek.
– A vérükből fogok inni? Ezt mondta?
– Igen, szó szerint ezt mondta.
– Mintha üzenne nekünk. Az vérükből fogok inni a Boglar keresztje varázslat kulcsmondata. Talán figyelmeztetni akart bennünket.
– Biztos, hogy figyelmeztetni akart. Háromszor is megemlítette a Boglar keresztjét.
Brixol csillogó tekintettel, mereven nézett előre.
– Mit jelent ez, Brixol? Bajban vagyunk?
– Épp ellenkezőleg! A Boglar keresztje egy nagyon erős ártó varázslat, amit csak az év egy bizonyos napján lehet végrehajtani. Ez három nap múlva lesz. És mint minden ártó varázslatot, ezt is vissza lehet tükrözni. Ez a három nap tökéletesen elég lesz, hogy erre felkészüljünk. Yolgar most elpusztítja önmagát!
– Felkészüljünk? Miért beszélsz többes számban?
– Mert szükségem lesz a covenek támogatására!

És a covenek összefogtak. Ötszáznégy coven készült fel a visszatükrözésre, és ez ötszörös túlbiztosítása volt a szükségesnek. Pont úgy, mint amikor Brixol tizenegy éves volt. Akkor látott először és utoljára közösen végrehajtott visszatükrözést. Emlékezett a szertartásban résztvevők izgatottságára, és arra hogy hosszú órákig narancssárgára festette az eget a föld alól feltörő fénynyaláb. Végig a kör mellett állva követte az eseményeket, és hazafelé azt is megtudta, hogy egy három boszorkányból álló coven az évszakok irányítására készült. Ez akkor már hatszáz éve tilos volt. Csak később mesélték el neki, amikor már tapasztalt boszorkány volt, hogy minden évszázadban van legalább egy csoport, ami rossz útra tér.
Yolgar nem várta meg, hogy elteljen a száz év.

Brixol azon a sorsdöntő reggelen soha nem látott frissességgel ugrott ki Polli mellől az ágyból, és készítette el a reggeli kávájukat. Minden készen állt, hogy éjfélkor Yolgar örökre elveszítse minden erejét, és ezzel minden hatalmát. Brixol boldog volt: a covenek egyesítették az erejüket az ügy érdekében, és ezzel megvédenek egy fontos törvényt.
A körben, amit csak az avatásokhoz használtak, magányosnak érezte magát. Sosem varázsolt egyedül; a coven tagjai mindig vele voltak.
A varázslat és az ellenvarázslat másodpercre pontosan kezdődött. A fény citromsárgából szinte azonnal narancssárgába váltott, nappali világosságba borítva a világot. A gyors váltás Yolgar gyors vereségét mutatta. Az elvakultságában hozott rossz döntésnek, és a tökéletesen összehangolt ellentámadásnak csak egy végkifejlete lehetett: a blokád, amit Yolgar az Erdő körül létrehozott, hogy magakadályozza az új boszorkánytanoncok jelentkezését, gyengülni fog, majd teljesen megszűnik.
Reggelre véget ér egy évtizedek óta tartó háború.

Brixol jóval napfelkelte után indult csak vissza a faházhoz a hegy tetején álló körből. Erőtlennek, fáradtnak és boldognak érezte magát. A talárja nedves volt az izzadságától, és ahogy lépkedett az ösvényen lefelé ereszkedve, a puha, vizes anyag fel-le csúszkált a nyakán. De nem érezte ezt, ahogy a kora őszi csípős reggel hidegét sem. Polli a ház ajtajában várta, feltartott kezében egy frissen nyomtatott lappal.
– Éjfél óta ötszázhét kilencévest regisztráltak be a jövő évi táborba!
Húsz perce nyertük vissza a teljes erőnket, és máris ötszázhét jelentkező. Győztünk!