A Központi Nevelőintézet inkább látszott börtönnek, mint kedves otthonnak a hat méter magas falaival, mégis könnyen bejutottak: elég volt felvillantani a rendőrigazolványukat, és már benn is voltak a szürke épület által körbeölelt belső udvaron. Az igazgató a főbejárathoz vezető lépcső alján várta őket. Albert szerint túl gyorsan ért oda.
– Jó napot! – köszönt előre a köpcös férfi – A tegnap esti ügy miatt?
– Nem. Egy tizennégy évvel ezelőtti ügy miatt jöttünk – Albert válaszára az igazgató megkönnyebbülten intett a bejárat felé.
– Jöjjenek az irodámba! Mi történt tizennégy éve?
– Megöltek egy nevelőt.
– Emlékszem – bólogatott – Akkor még csak nevelő voltam. Csak három éve vagyok igazgató. Borzalmas ügy volt. Még nekünk is, akik itt mindennap a társadalom sötét oldalával küzdünk. Nem könnyű a kamaszodó árva gyerekekkel!
Az utolsó mondatát Barbarához intézte, de ő nem reagált; Albert vezette ezt a kihallgatást.
– Az ügy ráadásul véres volt, és nem zárult le megnyugtatóan. Nem kapták el a gyilkost.
– Nem az a srác tette, aki megszökött?
– Biztos, hogy nem! Az a másik tette. Nem emlékszem a nevére.
– Kevin.
– Úgy van! Kevin! Ő volt az. Ez mindenki számára egyértelmű volt.
– És a rendőrség?
– Nekik talán kényelmesebb volt a másik megoldás. Kevin akkor tizenhárom éves volt. Ha rábizonyítják a gyilkosságot, akkor is maximum két évet kapott volna. Az semmi egy gyilkosságért. Ráadásul azt vallotta, hogy ketten voltak ott, és hogy azért véres mindene, mert meg akarta menteni a nevelőt. Ami eleve nonszensz volt: nem is ismerte; a nevelő aznap jött át egy tagintézményünkből.
– Így van!
– Látom maga jól értesült.
– Igen. Én ugyanis ismertem. Az én nevelőm volt.
Barbara tátott szájjal nézte Albertet. Ő nem nézett rá, inkább tovább kérdezett.
– Kevint megvizsgálta pszichológus?
– Igen, meg is van az akta, de nem számítson valami nagy durranásra. Előkerestetem magának, ha akarja, de előre borítékolom, hogy lelkileg instabil besorolást kapott. Csakhogy ez itt mindenkire igaz. Ezzel nem megy semmire.
– És akit a kamerák láttak elmenekülni? Akit a rendőrség gyanúsított?
– Legjobb tudomásom szerint sosem került elő. A kollégákkal úgy raktuk össze a történetet, hogy Kevin lemészárolta a nevelőt, és az a másik srác valahogy belekeveredett. Talán látta az egészet. Mivel ismerte Kevint, jobbnak látta elmenekülni, nehogy ő is hasonló sorsra jusson. Így Kevin azt vallhatta a rendőröknek, hogy a másik fiú a gyilkos, ő meg csak a hős megmentő. Aztán éjszaka Kevin kiszökött.
– Kiszökött? Biztos? Ez nincs benne az aktában.
– Addigra a rendőrök már rég eldöntötték, hogy arra a srácra húzzák rá az egészet. Szerintünk Kevin kiszökött, megölte és szépen elásta egy erdőben valahova jó mélyre. Mi háromszor is írtunk a rendőröknek, hogy az egyik lehetséges gyanúsított eltüntethette az igazi tanút. Nem is válaszoltak.
Albert bosszúsan köszönt el. Nála csak Barbara volt bosszúsabb.
– Mikor akartál szólni, hogy érzelmileg érintet vagy az ügyben?
– Nem vagyok érintett.
– Na persze! Tudom, hogy megy ez egy nevelőintézetben: a nevelőkből pótapák lesznek. Ő volt a pótapád, igaz?
Albert nem válaszolt.
– Mondd, hogy nem az volt! – Barbara dühösen emelte fel a hangját.
– Nagyon tiszteltem őt. Most boldog vagy?
Albert ült be elsőnek a kocsiba, és úgy vágták be egyszerre az ajtókat, hogy beleremegtek az épület ablakai.
– Hogy kérhetted, hogy te vidd ezt az ügyet?
– Nem kértem. Rám osztották.
– Jaj, ne már!
– De már.
Albert lassan gurult a kijárat felé. Nem véletlenül árulta el Barbarának, hogy érintett. Szüksége volt egy objektív társra. Mert ő rohadtul nem volt az.
De arról fogalma sem volt, hogy jól döntött-e: nem tudta, hogy bízhat-e benne.
A portás vad kézlengetéssel ugrott ki eléjük. Albert mellé gurult, és leengedte az ablakot.
– Az igazgató kéri, hogy várják meg. Eszébe jutott valami fontos.
Az igazgató az olcsó öltönyében futott utánuk, és kifulladva állt meg a BMW mellett.
– Van egy nevelőm. Kevinnel egy szobában lakott, amikor az eset történt. Akarják a számát?
Barbara elmentette a telefonjába a számot, és ahogy elhagyták az intézetet, azonnal telefonált. Egy borgőzös hang közölte vele, hogy nincs otthon: a törzshelyén van; az Aranykakasban. A hely két percre volt tőlük; odamentek.
Az ebéd utáni időpont ellenére a kocsma tömve volt. Nem kellett keresniük a nevelőt, ő jött eléjük. Nyilvánvaló volt, hogy minden törzsvendéget ismer: és Alberték nem voltak azok.
Egy kétes tisztaságú terítővel félig letakart asztalhoz vezette őket, és el nem rejtett hálával fogadta az Albert által felajánlott sörmeghívást. Bizonytalan járással ment el érte a pultig, majd úgy döccent le eléjük a székre, hogy félő volt: nem tud rajta maradni, és a földön fog kikötni. Aztán mereven Barbarát kezdte el bámulni, miközben a korsóba kapaszkodott: mintha attól félt volna, hogy valaki ellopja tőle. Majd úgy döntött, megissza: az a biztos, ami már benne van.
A hideg pohárra lecsapódott pára és a sör együtt folyott végig az állán, ahogy a poharat vadul megdöntötte. Aztán az asztalra csapta egy dühödt mozdulattal, letörölte az arcáról a vizes sört, és egyre erősödő hangerővel magyarázta tovább, hogy milyennek is tartották a többiek Kevint. A sunyi és az ostoba szó többször is elhangzott, de nem volt hiány férfi nemiszervét a szájába vevő agyagedényből és nem tiszta ruházatú, egy bizonyos vallási felekezethez tartozókból sem.
A szeme párás lett dühtől, és a három deci whisky sem javított a helyzeten: már akkor részeg volt, amikor a kocsmába léptek, de rövid időn belül menthetetlenül beszédképtelen lett.
Albert felállt, és váltott pár szót a csapossal, aki rövidesen egy sűrű, zöld masszával teli pohárral jött az asztalukhoz. Láthatóan idegenül mozgott az asztalok között; nem nagyon mozdult ki a pultja mögül.
Albert a nevelő mellé állt, hátrahúzta a fejét, befogta az orrát, és egy mozdulattal leöntötte a torkán a zöld levet. A nevelő öklendezni kezdett, és Albert mosolyát elrejtve nézte, ahogy Barbara hátra tolta a székét, és ugrásra készen várta, hogy mikor hányják telibe a kedvenc kötött ruháját. Albert tudta, hogy a nevelő nem fog hányni: ez a keverék alul jön ki az emberből.
A nevelő felállt, és mint aki hajón jár, a mosdó felé vette az irányt. Albert csodaszere, amit a pultos is jól ismert, öt perc alatt átmosta beszélgetőpartnerük emésztőrendszerét, és amikor értelemtől csillogó szemekkel, szinte józanul, visszatért hozzájuk, egészen más beszélgetés kezdődött.
– Szóval? Miért érdeklődik a rendőrség ez után a mocsok után?
– Az anyósa halála ügyében nyomozunk.
– Az nem baleset volt? Az újságok szerint a redőny ölte meg. Vagy nem?
– Ezt vizsgáljuk.
– Oké. Mit akarnak tudni?
– Hogy milyen ember volt.
– Simán megölne bárkit, ha erre gondol.
Albert és Barbara összenéztek. Nincs túl jó sajtója Kevinnek.
– Azt a nevelőt is ő ölte meg, aki csak látogatóba volt nálunk. Aztán éjszaka kiszökött, és megölte azt a szerencsétlent, akire az egészet végül rákenték. De én tudom, hogy ő tette. Szobatársak voltunk, és ő éjszaka nem volt az ágyában, csak a reggelire ért vissza. És amúgy is egy kibaszott szociopata volt, nulla lelkiismerettel. Három évvel később megkéselt egy lányt, a lány barátját meg kis híján halálra verte. Azt az ügyet nem is vizsgálta a rendőrség, házon belül intézték el. Pedig előtte a gyilkosságot bevallotta egy srácnak a szemben lévő szobából. A srác azt mondta, hogy Kevin egyszer csak elkezdte neki mondani, hogy mennyire rühellte azt az embert, és hogy újra megölné, ha tehetné. Mi simán hittünk neki, de ez kevés volt. Addigra az igazgató már nem akart hallani az esetről. Ez két hónappal a gyilkosság után volt. Kevin be tud gőzölni és ocsmány a pofája is. Nem is értem, hogy tudott beházasodni abba a gazdag családba. Persze ha összeszedte magát, nagyon udvarias tudott lenni. De mégis. Ki nem lát át rajta? Egy pénzsóvár szemétláda, nem más.
– A nevelőt miért ölte meg?
– Volt valami vita állítólag, de biztosat senki nem tud. Én bírtam azt az arcot. Normális fazon volt. Biztatott, hogy menjek főiskolára.
– Én is bírtam.
– Intézetis srác vagy ugye? – egyből tegezésre váltott, ahogy Albert felfedte a lapjait – Tudtam én! Az árvák felismerik egymást!
– Elképzelhetőnek tartod, hogy megölte az anyósát?
– Persze, hogy elképzelhetőnek tartom. Ez egy rohadék, bárkit megölne. De nem így! – a jobb kezét Albert vállára tette, és néhány centiről a szemébe nézve folytatta – Nem figyeltél, testvérem! Kevin bárkit megöl, de arra nem képes, hogy azt balesetnek álcázza. Kevin ostoba. Érted? Kibaszottul ostoba!
Horák Árpád 