Albert már a beszélgetés közben eldöntötte, hogy letartóztatási parancsot kér Kevin ellen, de csak a kocsi felé közölte ezt Barbarával.
– Visszamegyünk a kapitányságra. Beszélek a kapitánnyal. Szét akarom szedni azt a lakást! Csak találok valamit!
– Nem fogja megadni. – Barbara rezignáltan ült be a kocsiba.
– Meg fogja adni. Már háromszor felhívott ebben az ügyben. Eredményt akar!
– Eredményt és nem botrányt. Nincs semmid!
– Találhatunk ujjlenyomatot a motoron.
– És akkor Kevin azt mondja, hogy már megszerelte egyszer. Ők gyártják a redőnyt, és Kevin ért hozzá.
– Közvetett bizonyítéknak jó lesz.
– Ez nem közvetett bizonyíték.
– Több tanú is azt állítja, hogy Kevin képes embert ölni.
– És akkor mi van? Én is képes vagyok ölni. Nincs semmid! Még közvetett bizonyítékod sem. Semmid.
– Nem érdekel!
Albert agya nem volt képes befogadni a tényeket: el akarta kapni Kevint bármi áron.
– Hova vigyelek? – Albert le akarta zárni a beszélgetést.
– Megyek veled a kapitányságra.
Albert a főbejárat előtti ügyfélparkolóban állította le a kocsiját, és becsörtetett az épületbe; nem várta meg, amíg Barbara kiszáll.
A kapitány rövid úton kidobta Albertet, mondván: nincs semmi bizonyíték a kezében. Elkeseredetten ült be a rendőrök által annyira kedvelt, közvetlenül a kapitányság épülete mellett álló, sörözőbe. Nem csatlakozott a kollégáihoz; a sörét két kézre markolva, maga elé meredve ült egy sarokasztalnál. Nem volt beszédes kedvében; csak az ügy járt a fejében. Mégsem jutott előbbre záróráig, és bár tudta, hogy ez nagyon nem jó ötlet, Barbarához indult.
Barbara az első csengetésre kinyitotta az ajtót. Egy szürke, viseletes mackónadrág volt rajta, és egy koszos póló. A haja csapzott volt az izzadságtól, de a szeme vidáman csillogott.
– Ha segíteni jöttél, azokat a dobozokat már pakolhatod is ki! – Az előszoba végében lévő, három egymáson pihenő dobozra mutatott, ő pedig eltűnt a konyhában.
Albertnek nem volt kedve részt vállalni a költözésből, mégis megadóan kezdte kipakolni a nappaliban lévő polcra a könyveket. A második doboz közepénél tartott, amikor Barbara feltűnt az ajtóban.
– Sört?
– Nem. Vizet kérek.
Fáradtan rogyott le a narancssárga virágmintás pléddel letakart kanapéra. Barbara mellé ült, és a nagy pohár vizet elé tette a dohányzóasztalra. Nehezen talált neki üres helyet a sok elpakolásra váró holmi között.
– A kapitány kirúgott az irodájából – kezdett bele Albert – Egyfolytában az ügyön agyalok, de mindig arra jutok, hogy nincs semmink.
Barbara Albert felé fordult, de nem szólt semmit.
– Nem úszhatja meg megint!
– Talán nem ő volt.
– Ezt gondolod? – Albert fájdalmas arccal nézett maga elé: úgy érezte, mintha elárulták volna.
– Nem ezt gondolom, de abban sem lehetek biztos, hogy ő volt. Motiváció van. Azt is tudjuk, hogy képes ölni, de ez kevés. Bizonyíték kell.
– Megszerzem azt a rohadt bizonyítékot!
– Remek terv.
Albert hátra dőlt, és behunyta a szemét. Barbara a vállához ért, és egy másodperccel a kelleténél tovább hagyta ott a kezét. Aztán felállt.
– Lezuhanyozok.
– Oké.
Barbara eltűnt a fürdőszobaajtó mögött, Albert gyertyát gyújtott, és elindította Youtube-on a Herot Iglesiastól. Pont hetedszer játszotta le, amikor Barbara ismét megérintette. Hideg volt a keze.
– Romantikus hangulatban vagy? Azt hittem nyomozunk.
– Vége a nyomozásnak.
Barbara végigheveredett a kanapén, a fejét Albert combjára támasztotta, és elvett egy könyvet az asztalról.
– Kapcsold fel a kislámpát! A jobb kezednél van a kapcsoló.
– Regény?
– Nem. Ez a Futók könyve: edzéstervet csinálok magamnak.
– Segítek, ha akarod.
– Akarom.
Egy óra múlva Albert évek óta nem érzett nyugalommal sétált haza; egy kilométerre sem laktak egymástól. A szomszédos utcában a harang órája éjfélt ütött, amikor elfordította a zárban a kulcsot. A lakásában a tökéletes rend szöges ellentéte volt a Barbaránál tapasztalt felfordulásnak. Az előszobában végighúzta az ujját a beépített szekrényajtó sima felületén, levette a cipőjét, és bekapcsolt a laptopját: nem volt kedve még aludni; nagyon üresnek érezte a lakást.
A másnap tíz órakor kezdődő megbeszélésen Barbara vitte a szót. Már este megbeszélték, hogy jobb lesz így mindenkinek: főleg Albertnek. Három felettesük is jelen volt; az ügy most a legfontosabb volt mind közül, de ez nem vitte előre a nyomozást. Elindult egy ötletelés is, de semmi olyat nem mondott senki, amire Albert ne gondolt volna már. Végül abban állapodtak meg, hogy egy helyszíni tanúkihallgatás még előre viheti őket.
Kevin nagyon készségesen reagált Albert telefonjára – Albert szerint túlságosan is készségesen. Délután háromra tették a találkozót. Albert újra elővette a teljes nyomozati anyagot, Barbara pedig eltűnt valahova.
Amikor kettőkor előkerült, elindultak Kevin házához. Pontosabban a felesége házához, ahol a halott anyósa már nem zavarja őket többé.
Kevin a ház ajtajában fogadta őket. Albert megdöbbenten nézte a férfit, akit eddig csak fényképen láttott. Az majdnem két fejjel alacsonyabb volt nála, és a kóros soványsága miatt csak lógott rajta a láthatóan drága ruha. Undorító szagot árasztott, patkányképe volt, és a jobb válla feljebb volt, mint a bal: emiatt egy púpos benyomását keltette.
– Elnézést a szagért! Csőtörés van.
Albert párás szemekkel nézett rá, és csak akkor indult utána a nappaliba, amikor Barbara a kezénél fogva rántott rajta egyet.
– Foglaljanak helyet! – Kevin velük szemben, egy valószerűtlenül nagy fotelben foglalt helyet. A vékony teste nevetségesen hatott a vajszínű háttérben. Próbált magabiztosan fellépni, de Albertet nem tudta megtéveszteni: az ideges, makogó beszéd nem volt ismeretlen neki. Stresszdadogás: így hívták a kollégákkal.
– Elmondaná, hogy mi történt aznap? Az ablaknál.
– Nem sokat tudok mondani. Szörnyű eset – Kevin próbált szenvedő arcot vágni, nem sok sikerrel – Én már reggel hatkor elmentem itthonról. És előtte mondtam a feleségemnek, hogy ne engedje a redőny közelébe a gyerekeket.
Barbara és Albert is megmerevedett.
– Miért nem akarta, hogy a gyerekei a redőnyhöz menjenek?
Kevin arcán rémület suhant át.
– Mert este elromlott a redőny! – már annyira dadogott, hogy alig lehetett érteni a választ.
– Biztos benne, hogy már előző este elromlott?
– Persze! Értek hozzá! – Próbálta büszkén kinyomni a mellkasát. Az erőlködés láttán Barbara szemöldöke felszaladt. – De szerencsére a feleségem, miután óvodába vitte a nagyobbik gyerekünket, a városba ment a másik két kicsivel.
– Ezek szerint két órával a baleset előtt nem volt itthon senki?
Kevin válasza nagyon lassan érkezett meg. Pont olyan lassan, mint az elmúlt húsz év sokszor hallott hazugságai, gondolta Albert.
– Ezzel van egy kis probléma, Kevin. Mi ugyanis bizonyítani tudjuk, hogy maga a házban volt a baleset előtt.
– Jól van akkor itt voltam! – Kevin orrhangon, előre dőlve üvöltött a szemükbe; Barbara önkéntelenül is hátra hőkölt.
Kevin gyűlölettől izzó szemmel, nézett Albertről Barbarára, majd vissza; mintha egy teniszmeccset nézett volna. Albert visszatartotta a levegőt, és magában Istenhez fohászkodott, hogy Barbara nehogy megszólaljon. Látta, hogy Kevin közel jár ahhoz az állapothoz, amikor a bűnösök bevallanak mindent, csak hogy megszabaduljanak a lelküket nyomasztó tehertől.
– Engem csak az érdekel, hogy megdöglött az az ocsmány féreg! Az én házamban nem fogja többet nyitogatni a spalettáit. Mindet leszerelem! Mindet! Értik! – Kevinből fröcsögve tört elő a gyűlölet – És bárki spalettát akar rakni az ablakomra, azt megölöm! Úgy, ahogy az anyósomat is megöltem!
Az önvallomás után a nappalit mély csend ülte meg. Kevin riadt arccal és tágra nyílt szemmel nézett a nyomozókra, amikor ráeszmélt, hogy bevallotta a gyilkosságot.
Albert lassan Barbara felé fordult, közben a jobb kezével megérintette a kézfejét. Aztán a kétségbeesetten az óriás fotel karfájába kapaszkodó Kevinre nézve felállt, és lenézett a remegő férfira.
– Gyilkosság vádjával letartóztatom!
Horák Árpád 