554. nap

– Megállj, kutya! Hogy merészelsz a király palotájába fegyverrel lépni?
– Engedelmet, nagyuram! Egy nemzetségből származom királyunkkal. Ősi jogom, hogy a jelenlétében kardot viseljek!
– A jogod véget ért a téli háború kezdetén. Földre a karddal, vagy levágatlak!
– Bocsásd meg tudatlanságomat, nagyuram! Távoli völgyekből érkeztem. Hozzánk lassan érnek a hírek.
– Elég a locsogásból! Fegyverezd le az embereidet, vagy felkoncoltatlak velük együtt. Túl sok a szép szó és túl sok az áruló! Földre a fegyverekkel!
– Ahogy parancsolod, nagyuram! A király hűséges szolgája vagyok! Ősi jogomat nem követelem, máris letesszük a fegyvert.
– Látom jó alattvalója vagy urunknak. Mi járatban vagy? Miért jöttél hívás nélkül a palotába?
– Fontos üzenetet hozok atyámtól, aki arra készül, hogy sereget gyűjt és a király oldalán száll harcba hazánkért, földünkért.
– Mi az üzenet?
– Atyám meghagyta, hogy személyesen a királynak adjam át szavait.
– Addig a trónterembe be nem lépsz, paraszt, amíg az üzenetet nekem át nem adod. Atyád küldhetett volna bölcsebb embert is, egy tudóst, aki jártas udvari szokásainkban.
– Nagyuram, magam is nemes volnék, nem holmi paraszt. A betűket olvasni tudom, bár kétségkívül nem ismerem a király udvarának szokásait. Messze földön tanultam eddig, hogy elmémet pallérozzam.
– És a pallérozott elméd arra nem elég, hogy a címeredből tudd, hogy csak köznemes vagy? Alig több egy bugris parasztnál.
– Atyám atyjának nagyatyja kapta köznemesi címet a királytól szolgálataiért. Azóta a családom büszkén viseli. Tudjuk hova tartozunk. Soha nem gondolnánk, hogy hatalmunk felér a tiéddel, nagyuram. Nézd el nekem tapasztalatlanságom az udvari ügyekben! Íme, az írás, melyben atyám üzen. Átadom neked.