Mondta, de nem csinálta. A vállai merevek voltak, az izmai kőkeménnyé váltak, és nem nézett az előtte álló férfira. Szabadulni akart, haza menni, egy forró fürdőre vágyott, sok habbal. Nagyon sok habbal.
Mégis csak állt ott, az ölelés végtelennek tűnt, fájdalom égette a lelkét: jó itt lenni, ezt mondta egy órája, és most mindez véget ér, várja az üresség.
Végül ellépett a férfitől, az ajtó felé indult, összeszedve lelkének morzsáit. A fiára gondolt, az elvesztegetettnek érzett életére, és arra, hogy képes lesz-e elfelejteni a balesetet, ami elvette tőle Iant.
Maga elé motyogva húzta fel a csizmáját, a földet bámulva, végtelen gyásszal a szívében.
557. nap
Horák Árpád 