564. nap

– Doktornő! Megvannak a Lepson-kamrás eredmények?
– Most küldtem át az adatokat, és egy részletes eredményt, kormányzó úr.
– Mondja, hogy vannak biztató eredmények!
– Nincsenek, uram.
– És akkor? Mi a következő lépés?
– Elértük a lehetőségeink határát, uram, nincs több lehetőség. Vége van.
– Száz orvosból álló orvoscsoport állt rá az ügyre a földön. Ne mondja, hogy vége van!
– Folyamatosan konzultáltunk, nem tudtunk áttörést elérni.
– Tudja, miért jöttem át laboratóriumába? Az imént kaptam egy üzenetet a központtól. Nem indítják el a két hét múlva esedékes kontingenst. Szó szerint azt írták, hogy bizonytalan időre elnapolják a startot.
– Hogyan? Nem indul el a misszió második hulláma? Ezerötszázan túl kevesen vagyunk itt!
– Maga elindulna, doktornő?
– Szükség van arra a százötvenezer emberre, hogy biztosítsuk a kupolák normális működését!
– Maga elindulna, doktornő?
– Ők ugyanazt vállalták a felkészítés elején, mint mi. Akár a halált is. Tudták, hogy egy Mars misszió veszélyekkel jár!
– Csakhogy a helyzet megváltozott. Hat hónap alatt az emberek háromnegyedének romlott a látása. Épp az előbb mondta, hogy nem tudják megállítani. Az elváltozás maradandó és visszafordíthatatlan. A jelentkezők tudták, hogy a Mars felszínébe is csapódhat a dokkoló egység velük együtt, de ez most más, ha idejönnek, egy éven belüli megvakulnak. Maga elindulna, doktornő?
– Úgy érzem, mintha elárultak volna! Minden hiába volt? A növények, az építkezés? Fél év munka a semmiért?
– Talán a gyerekek. Bennük még bizhatunk.
– Igen.
– Maga is így gondolja?
– Lehetséges.
– Doktornő! Tudja, hogy érintett vagyok. Kérem, beszéljen őszintén!
– Három Mars-baba van úton, a maga fia fog először megszületni négy hónap múlva, aztán a kondákor-mérnök ikerlányai jönnek egy hónappal később. Nagyon alaposan körbejártuk a témát, mióta tudjuk, hogy a koponyaűri nyomás okozta látáskárosodás mindenkit érinteni fog, és arra jutottunk a földi orvosokkal, hogy nem tudjuk a választ.
– De?
– De nagyobb a valószínűsége, hogy elveszítik a lakásukat, mint annak, hogy alkalmazkodni tudnak. Ehhez négy-öt generáció kellene. Sajnálom, uram.
– Jézusom! Hogy mondom ezt meg Adelenenek?
-..
– Látja ezt, doktornő? Három kupolát építettünk. És tudja mit tartok a legnagyobb eredménynek? Hogy minden zöld! A kupolák alatt minden zöld! Pont, mint a földön. Amikor leszálltunk itt minden vörös és élettelen volt. Idehoztuk az életet. És ebből rövidesen semmit nem fogunk látni. A maga laborja a legjobb helyen van. Látja a másik két kupolát. Mintha erdőre nézne az ablaka.
– Igen, uram.
– Mondja, mennyi időnk van?
– Változó. A fiatalok még fél évig látni fognak. A negyven év felettieknek maximum három hónapjuk van.
– Értem. Szóval a tudósokat veszítjük el először. Aztán fokozatosan mindenkit.
– Mit fogunk tenni?
– Felkészülünk. Mi mást tehetnénk?
– Talán a központnak még lesz ötlete.
– Igen. Remek ötleteik vannak. Máris elkezdtek vakokat toborozni. Az a koncepció, hogy aki már vak, az még egyszer nem vakulhat meg.
– Ez borzalmas. Az evakuálás nem került szóba?
– De igen. Szóba sem jöhet,ezt mondták. De hát ezt maga is tudja, doktornő. Nem retour jegyet váltottunk a Marsra. El tudnának vinni bennünket, egyébként. De ezzel deklarálnák, hogy a misszió kudarcot vallott, és az emberiség nem képes kolóniát létrehozni más bolygón. Ez soha nem fog megtörténni.
– Azt hittem, azzal érvelnek, hogy aláírtuk, hogy bármi történik, maradunk.
– Arra nem volt szükség. Senki nem akar innen elmenni. Hónapok óta tudjuk, hogy baj van. És a legroszabbra is felkészült már mindenki. Este bejelentem. És megkezdjük a felkészülést arra az időszakra, amikor már nem fogunk látni.
– Mit fog mondani, kormányzó úr?
– Hát, hogy az eredmények azt mutatják, hogy a rövid küldetésen részt vett űrhajósokhoz képest a huzamosabb misszión résztvevő űrutasoknál a szemfenék ellaposodása és a látóideg betüremkedése kifejezettebb mértékű, maradandó és visszafordíthatatlan.
-..
– Adelenenek pedig azt, hogy nem fogjuk látni felnőni a fiúnkat.