568. nap

– Hogy érted, hogy bejött a jurtába, apám?
– Hogy érteném? Hát, most mondom! Bejött a jurtába, magállt a közepén, a nagy barna szemét végigjáratta rajtunk, mi pedig megtisztelve éreztük magunkat.
– Na, de nem lepődtetek meg? Hogy csak úgy bejött?
– Neki szabad bejárása van minden jurtába! Oda megy, ahova csak akar!
– Hát, jó sok minden megváltozott, mióta elmentem. Akkor még nem így volt ez.
– Miket beszélsz, fiam? Ez mindig is így volt! Akkor is bejárt már mindenhova. Születése óta ez előjoga!
– Hát én nem emlékszem, hogy egyszer is bement volna bárhova is.
– Dehogynem. De mesélem tovább! Szóval bejött a jurtába, megállt a közepén, körbenézett. Láttuk rajta, hogy jó kedve van, pedig a hosszú úttól biztos elfáradt. Mi meg persze, jó vendéglátókként, egyből rádobtunk egy takarót, ami egészen betakarta.
– Hogy találtatok olyan nagyot?
– Hát van nekünk olyan! Azt rádobtuk, aztán hívtuk, hogy telepedjen a tűz mellé, de nem akart.
– Persze, hogy nem akart. Fél a tűztől.
– Dehogy fél a tűztől! Mit tanítottak neked az Acsádék? Meggárgyult az a törzs? Egy táltos nem fél a tűztől!
– Már hogyne félne?
– Egy táltos és a tűz, mint két testvér: a legjobb barátok!
– Hátha olyan jó barátok, miért nem akart a tűzhöz menni, mikor kint mindent ellep a hó. Ha már bejött a jurtába, ti meg betakargattátok. Biztos fázott, de félt, hogy lángra kap! Fél az a tűztől, tudom én!
– Hét hold telt el, mióta elmentél, fiam, hogy tanulj a másik törzstől. De mintha az eszedet otthagytad volna, mikor hazaindultál. Ha egyszer mondom, hogy nem fél a tűztől! Csak visszautasította a vendégszeretetünket az ő nagy bölcsességével. Kínáltuk mi étellel, itallal, de semmit el nem fogadott.
– Talán fel volt puffadva. Amikor elmentem, előtte is beevett valamit, aztán akkorára puffadt a hasa, hogy azt hittem elviszi a rosseb a másik világba. Biztos azért nem fogadott el semmit, most sem, mert mindent összezabált.
– Tisztelettel beszélj róla, fiam! Mégiscsak ő a törzsünk ereje, veleje. Meg aztán hogy evett volna, mikor három napja úton volt? Északról jött Absáéktól. Onnan hosszú az út, és a tél zord, mint a dühösen vicsorgó farkas. Figyelj már rám, fiam, hozzád beszélek. Hagyd a tüzet a nőkre, majd ők táplálják!
– Fázom, apám! És rám nem dobtatok takarót, amikor beléptem. Csak egy ölelést kaptam.
– Te vér vagy a véremből, fiam. Ez az otthonod. Miért bánnánk veled vendégként?
– Bezzeg a táltost vendégként fogadtátok!
– Ő egy kincs, azért! Nagy érték ő, fiam. Ezt nem érted?
– Értem én, apám, csak hát mégis furcsa. Ez a nagy tisztelet, meg hogy bejárhat a jurtába, meg hogy ott akarjátok megetetni. Eddig kint evett a legelőn.
– Már hogy evett volna kint? Mindig tisztességgel vendégül láttuk. Akármikor jött.
– Akármikor jött? Én azt hittem, mindig itt van.
– Ó, dehogy. Olyan híre van, hívják mindenhova. Az ő képességei legendásak.
– Tudom, én hogy legendásak, ismerem én jól, ültem a hátán eleget.
– Hát gyerekkorodban, persze.
– Nemcsak gyerekkoromban. Mielőtt elmentem Acsádékhoz, előtte is felugrottam a hátára.
– Miket beszélsz? Hát ilyet, hogy tehettél? Tán megbolondultál?
– Előtte már sokszor meglovagoltam. Miért furcsa ez?
– Gyerekként igen, De már kész felnőtt vagy. Nehéz vagy neki.
– Hogy lennék nehéz neki? Bírja az.
– Nem olyan fiatal az már. Régen jobb erőben volt, a kor felette is eljárt, De az elméje tiszta, és az esze éles.
– Hát én nem emlékszem, hogy olyan éles esze lett volna. Egyszer én húztam ki a mocsárból, mert balga módon letért az ösvényről, azt beleragadt a lába. Rángattam jó darabig, amíg kimenekítettem. Ha nem kínlódok vele, bizony odaveszik.
– Ej, te megmentetted az életét? Miért nem mesélted el nekem, ezt, fiam, ezt a nagy hőstettet?
– De hát meséltem én erről, édesapám!
– Úgy látszik, megcsal az emlékezetem. Nem emlékszem erre. Hogy felejthetek el ilyen fontos dolgot. De a táltos biztos emlékszik rá! Talán azért tüntet ki bennünket ennyire a figyelmével. Nagy szerencse ez nekünk.
– Nagyobb szerencse lenne, ha kint maradna.
– Tudd, mit beszélsz, fiam. Talán tiszteletlenségre tanított Acsád téged? Hát ezért küldtelek oda? Hát nem ezért bizony! Azért küldtelek, hogy láss más törzseket is, és bölcsebben térj haza.
– Sokat tanultam én ott apám. Jó helyre küldtél! Acsád megtanított minden élő tiszteletére. Bocsáss meg nekem, apám, a szavaimért. Nem tudtam én, hogy ez ilyen fontos neked! Ezután én is erre állítom a gondolkodásomat.
– Az jól teszed, fiam. Derék gyerek vagy! Te vagy mindközül a legidősebb. És a kedvencem is te vagy. Örül a szívem, hogy nem kell csalódnom benned. Na, itt meg, édesanyád megjött.
– Édesanyám, de jó, hogy látlak!
– Fiam! Micsoda boldogság! Tegnap a táltos, ma meg te! Ünnep minden nap a családunknak!
– Anyám, te nem tartod furcsának ezt a táltos dolgot?
– Nem én, fiam. Nagy megtiszteltetés ez. Most is felénk tart, s talán ma is bejön. Bár úgy lenne. Megetethetnénk minden jóval!
– Hátha így, nekem jó. Hozzak szénát, édesanyám?
– Már miért hoznál szénát?
– Hagyd el, asszony! Furákat beszél. Ő már hazaért, de az esze még nem. Adjunk neki pár napot!