Előre esett vállal, lógó fejjel ült, és úgy tűnt, a fehér damsztabroszt bámulja. Csak a húga fordult felé időnként aggódva, a többiek már a desszertnél tartottak, beszélgettek, fel-felnevettek, a poharak pedig újra és újra megteltek. Semmiben sem különbözött ez a karácsony az eddigiektől.
Aród az asztal alatt szorongatta a telefonját, minden rezgésnél rápillantva, hátha most. Várta a kapcsolódást, de sokszáz üzenet, like, megemlítés között csak nem akart megérkezni a lényeg. A vállig érő, barna haját feszülten hátra dobta, és biztatóan a húgára mosolygott. A garbója fojtogatta, a szoknyája anyaga minden mozdulatnál reszelőként csúszott végig a combján. Érintésre vágyott.
Az ő érintésére.
Horák Árpád 