– Aród, drágám, odaadnád a mákos bejglit?
Érezte az apja szavaiból áradó melegséget. Mindig drágámnak szólította, amikor háborgott a lelke. Különleges érzékkel tapintott rá az érzékeny pillanataira. Ebben szöges ellentéte volt az anyja hideg racionalitásának. Sokan inkább a szívtelen szót használták volna.
Utalta ezért az anyját, és a vergődése a szeretet és a gyűlölet között őt is pont olyanná változtatta. Ezért meg magát utálta.
De aznap, ott a postán, történt vele valami. Összeért a szíve valakivel, és ez elragadta, felrobbantotta és most a földhöz vágta. Na, ezt aztán tényleg utálta. Lépnie kellett volna, de nem mert, nehogy túlzott erőt mutasson, mint az anyja.
Így aztán csapdába került.
Horák Árpád 