Fantomrezgés. Aród úgy ismerte már ezt a szót, mint gyermek az anyatej ízét. És utálta, egyre jobban utálta (pont, mint a húgát), már annyiszor hozott hamis reményt, egyre csak mélyitve a várakozás fájdalmát, a szívét újra és újra megcsalva. Kifacsarta a várakozás, a szemébe örök szomorúság költözött, a világ beszűkült körülötte, színte teljesen megszűnve. Mint csapdába esett vad, acsarkodott a világra, készen arra, hogy bárkit és bármit széttépjen, az elfogadás és a küzdeni vágyás között őrlődve. Minden amellett szólt, hogy a továbblépés az egyetlen és üdvözítő megoldás, a lelke azonban nem volt szabad: saját rabigájának vaskos láncai béklyózták mozdulatlanná.
Úgy érezte, örökre.
Horák Árpád 