Aród nem szerette a karácsonyt. Eddig minden évben béke költözött a szívébe, ez a mostani azonban csak szenvedést hozott neki. Az ilyenkor felerősödő érzései a szívét maró hiányt elviselhetetlenné tették, a tehetetlenség dühhé változott át, ( úgy érezte, egy harapással át tudná harapni valaki torkát), az élet apró örömei feletti boldog mosolya helyét átvette a türelmetlenség.
A húga imádta őt, mindig mellette állt, bármerre kanyarodott is az életük. Most valami mégis éket vert közéjük. Aród már nem beszélt neki a magányról, az ürességről, és rémületről sem, amit érzett.
A rémületről, hogy elveszti az életében legfontosabbat, mielőtt még megkaphatná.
Horák Árpád 