Nem mondta neki, hogy hülye – bár gondolt rá –, széttárt kézzel nézett körbe az asztalfőről, azzal az arckifejezéssel, hogy miért kell hisztizni, persze három fél pálinka után is még nyugodtan beszélt, a vájtfülüeknek érdektelenül, és amikor körbeért a tekintete, újra elérve a húga férjét, rántott egyet a vállán, a mellette ülő öccséhez fordult, azzal a szándékkal, hogy az értelmetlen vitát csírájában folytja el, nem hagyva, hogy elrontsák az estéjét, hogy tönkre tegyék a dél óta tartó – és talán fárasztó –, evés-ivást, amivel a családot ünnepelték, az egy vérből eredést, az összefogást, a generációk találkozását, az életet, és a soha el nem múló, viszályok nélküli békét, meg a nyelvet, a kort, amiben éltek, a múltat, és persze a jövőt, már akinek volt, a jelenben maradás képességét egy jó pincepörkölt után – sok kenyérrel –, jó borral, házi pálinkával, (barackból, meg egy kis vegyes), és bármit mondott neki, bárhogy mutogatott rá újjal, keresve a bajt, nem válaszolt, nem nézett oda, hagyta, hogy az eset, mint tóba dobott kő utáni hullám, elhaljon, újra szeretetet hozva a majdnem kisiklott estébe.
617. Nap
Horák Árpád 