618. Nap

A csattanás után jött a sivítás, mindig így volt, mikor a golyó gellert kapott. Konrád a fejét sem hajtotta le, a németek három hete lőtték őket, lövés lövés után jött, peregve, kiölve belőle a félelmet. A Gróf úr, ahogy a többiek hívták – a Kordonácz Konrád nevet gúnyolva –, unottan piszkálta zsebkésével kivételesen koszos körmét. Csak a válla rándult meg néha, mint ágaskodni készülő mén izgatott izma. Koppanás, puffanás, koppanás. Így üti át a lövedék a csajkát, hogy aztán az aljára érve megpihenjen, megnyugodva. Az már nem bánt senkit, nem tud ártani, ölni, csak alszik, gyerekként, tisztán, ártatlanul, halkan, senkit nem zavarva.
Ez nem éjszaka. Az a robbanások közötti csend sötétsége, ez meg eleven, vadul száguldó, pusztításra vágyó. Vért vérrel keverne, barátot ellenséggel, szavakat csenddel.
Konrád felnézett, és számolt. Megvolt a huszadik lövegsortűz, most van vége. A német pedáns.
Ebédszünet.