A régi, – még – fából készült lambéria világosbarnára halványult a déli napsütésben, a kopott, bordó szőnyeg, mintha búcsút intett volna, mielőtt elrepül, keletre, arannyal telezsúfolt bazárok közt megbújó kis szőnyegboltjába: ahol született. Az ablakra csíkokat festett az utca pora, Dalit idézve meg, festménnyé változva, a távolodó falak elérhetetlenné tették a plafont, az ajtó meg halkan kattant be, mint egy tökéletesre csiszolt gyémánt után áhítozó svájci zsebóra ezüstben játszó tokja.
A szoba a harmadik szinten volt, az ablakai az utcára néztek, – vagyis csak néztek volna –, mert a félig ferde tető csak a hibátlan kéket mutatta az égből, távol tartva az autók hangját, baját, nyűgét, azt üzenve, az élet csak egy út, felfelé vezet, mint a fal mellett álló három szürke lemezszekrény, egyre magasabbra és magasabbra, kiirtva a szék nélküli asztalon álló számítógép előtti csorba billentyűzet keltette hiányt, tökéletesre varázsolva mindent, varázsütésre, mint a szerelmes férfi pillantása.
A szoba hívogató melegsége, mint öreg ember avult eleganciája – csokornyakkendő, színes zakóval –, örök volt, mindig érvényes, olyan, amire csak bólintasz. Száz ló szőréből font ostor csattanása se zökkent ki, a szőnyeg süpped a lábad alatt, nem látod az olcsót, csak érzed, hogy jó itt, elfogad téged, mint anya a gyermekét, vagy a nő öle, mikor elnyerted bizalmát.
Száz meg száz csatát nyert már, kételkedők mosolya, óvatosan belépők szétnyíló válla bizonyítja, ha kell – bár nem kell –, a forgószék most trón, a csontfehér függöny a palást, a király meg.. hát persze: te.
Palotában érzed magad, nem hivatalban, az akták élnek, beszélnek, te pedig táncolsz.
Persze csak legbelül. Azért mégis. Van határ.
625.nap
Horák Árpád 