626.nap

Az ablak nagyítóként erősítette fel a déli nap sugarait, a klíma hiánya elviselhetetlenné vált, izzadság szaga keveredett az álló porral. És még alig kezdődött el a nap. A börtönablaknak tűnő, elérhetetlen ablak a semmibe nézett, a bordó, kopott szőnyeg talán valami hibát takart az évtizedes parkettán, – más célja nem lehetett. Nem volt szép, a szürke szekrények ridegsége, a fal túl világos kékje, és a bordó együtt: büntetés. Nincs ember, aki ide vágyna, inkább az északi sark soha véget nem érő valamije, mindegy mije, mert ott minden szomorú és fehér, itt meg minden színes, de bárgyún.
De ez nem az a bárgyú, ami ártatlan, ez veszélyes. Megijeszti az embert, mint a szekrény tetején az akták, amiket soha ki nem nyitottak, inkább vasajtó mögé zárták, ahonnan nincs menekvés. A forgószék sem hívogat, a repedt bőr taszító, és egy üres asztal. Miért van itt? Elhagyták, mint a feleség, aki nem várta haza a férjét, inkább elköltözik örökre, nem akar vitát, a távozását időzíti, üres lakást hagyva hátra, és a kérdést: hogy jutottunk idáig.
Számtalan. Erre gondolsz, ha a falat borító – százszor átmázolt – feketébe hajló, barna fán futó repedéseket nézed, koporsóra gondolsz, temetésre, látod, hogy az élet elmúlik, rombolás nyoma mindenütt, amit egy láthatatlan kéz okoz, egy kéz, amiben bíztál.
A levegő nehéz, bármit jelentsen ez, valószínű összenyomja a tüdőd, vért pumpálva az ajkaid közé, a falakat szinte eléred, vagy csak délibáb? Eddig, mintha messzebb lettek volna. A plafon lejjebb ereszkedett, mintha Isten közeledne hozzád, de nem áldást osztani jön, jön hogy elvegye, ami fontos, sorsodat kisiklatva. A szoba a legfelső szinten van, minden felett, távol a biztonságostól. Az iskolában van ilyen, a szoba, ahova kiküldik a rendetlent, ki tudja miért. Talán rendet adni neki? Megbélyegzés lesz belőle, a szándék persze jó, mint a szobába üres asztalt hozatóé. Így nem vagy egyedül, gondolják.
A magányodat mégsem viszi el senki.