629. Nap

– Látod, fiam?
– Mire gondolsz, apám?
A fáraó nem fordult felé. A fia mellette állt, de ő csak a Nílus sárgán hömpölygő vizét látta, az iszapot, amit a medréből kilépő folyó az épülő palota előtt terített le, mint élő szövetet, ami elhal, és megkeményedik a napon. Három hete tartott az áradás, temérdek aranyat felemésztve, kizsigerelt rabszolgákat hagyva maga után.
– A palotát. Amit neked építek, fiam, neked a Nap Istenének.
– Nekem, aki ezt nem kérte tőled, apám.
– Hallottam a nézeteidről, fiam. Felszabadítottad az egyik rabszolgádat. Kétségkívül ragyogó fekete szeme van, és a teste hibátlan szobor, de ez elég számára a szabadsághoz?
– Ő is ember, apám. Mint mindannyian.
– Mi az Istenek leszármazottai vagyunk, hatalommal és felelősséggel. A te szép szemű mosdatólányod vajon a fürdőn kívül is olyan értékes számodra?
– Őt teszem hitvesemmé, apám.
– Megteheted, fiam, ha lemondasz a trónról az öcséd javára, és közemberként folytatod az életed.
– De apám!
– Három hét alatt kétezer rabszolga halt meg az áradások miatt. Sok a munka. Gátat építeni, a lerombolt házakat újjáépíteni, megtisztítani a városokat az iszaptól. Negyven éve nem volt ilyen. Akkor még az apám uralkodott, és negyven év múlva te fogsz, fiam. És a nagyapád negyven éve a gátépítéssel megmentette a szárazföld belsejében élőket. Engem is megtanítatott mindenre, ahogy én is a legjobb tanárokat adtam melléd. Azért, fiam, hogy meg tudd védeni a népünket.
– Szeretem Ajsát, apám.
– A szerelem olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak. Holnaptól te irányítod a munkálatokat a palotától északra. És a lányt délre küldöd. Még ma.
– Ne kérd ezt tőlem, apám.
– Ez nem kérés, fiam. Nem csak az apád, az uralkodód is vagyok.

Aznap különösen sötét éjszaka borult Egyiptomra. A mindent elborító feketeség beszivárgott a házak közé, eloltotta a fényeket az ablakokban, vakságra ítélve minden élőt. A reggeli nap mosolytalanul kúszott fel az égre, csak kötelességből világított, hidegen, az éjszaka jeges leheletével nem harcolva, gyászos árnyékot vetítve a hegy tetején álló palota oszlopsorai mögött sétáló fáraóra. A fáraó három napja nem beszélt senkivel. Azóta, hogy a fiát a Nílus a partra emelte. Igen emelte, nem dobta, nem vetette, mintha halálában tisztelné az ölelést, ami örökre egy barna bőrű, fekete szemű lányhoz köti, elválaszthatatlanul, összefonódva a sírban is – hirdetve, hogy rossz korban született.