630. nap

– Látja ezt, katona?
– Mit, uram?
Az uralkodó nem fordult a mellette álló fia felé, a szeme a bolygó közepén örvénylő antracit hullámokat kutatta. Tudni akarta, mi az, amire még fel kell készülnie, hogy megóvja a kolóniát. A meteoreső felkorbácsolta a tengert, cunamikat indítva el a part felé, nagy károkat okozva emberben és kupolában egyaránt. A tizenhét kupolából kettő használhatatlanná vált, négy megrongálódott, túl sok munkát adva a Rengóniaiaknak.
– Ezt magának építettem, katona.
– Bár én ezt nem kértem öntől, uram.
– Halottam a nézeteiről, katona. A szikrázóan fekete szemű rengóniai tisztről, akit állandó szolgálatra rendelt maga mellé, mintha egyenrangú népből származna.
– Minden élő egyenrangú, uram.
– Ha ez így lenne, nem dolgoznának nekünk éjjel-nappal fillérekért. Ezt a birodalmat ezért teremtettem meg, hogy maga vezesse tovább a halálom után. Tizenkét év tanulás, hogy a meteorokat a levegőben is megállítsuk, ha az kell a túlélésünkhöz. Erre képes vajon ez az egyenrangú?
– Feleségül akarom venni, uram.
– Megteheti, katona, ha lemond az öccse javára minden örökségéről.
– De uram!
– Holnaptól maga irányítja az Erdofolon a mentési munkálatokat. A lányt visszaküldöm a saját naprendszerébe. És a szerelem szót még véletlenül se ejtse ki a száján! Leléphet!

A kettős hold szürke ikerpárként bukott le a horizont mögé aznap, elrabolva a fényt az Erdofolonról. Az űrhajón kopogtató meteorok szomorú dobolása hallatszott csak, minden csendes volt, mint robbanás után, egy túl hosszúra nyúló pillanatban.
Senki nem merte három napja megszólítani az uralkodót. Azóta, hogy a fiát a tenger egy kupola mellé emelte, sárga homokból készült takaróval takarta be, fejet hajtva a kívánsága előtt: örökre azt a fekete szemű barna lányt akarja ölelni. Örökre, és még tovább. Örökre, mert már nem számít melyik bolygóra született.