A zöld szemén megcsillant a fény, ahogy megállt velem szemben. A világosbarna, ami időnként beúszott a szemébe, mint uszadék fa a folyón, lassan mozgott, mintha azt üzenné: itt sem vagyok. A vastag, férfias szemöldök között húzódó ránc szigorúvá tette a tekintetét, magára vonva a figyelmet, mutatva a világnak, hogy a lágy vonásai az arcán (talán) csak egy álca, ez az igazi, ezt nézzétek, ezt a lassan ötven éve mélyülő árkot, az őszülő hajat, és persze a nevetőráncokat. Biztos sokat nevetett, csillogó szemmel, hogy aztán bujkáló mosollyal hagyja, hogy a szomorúság átvegye a helyét, és megmutassa a világnak a mélységet, ahol járt. A vastag szája mozdulatlan, az egykor talán szőke barna haja tökéletesre vágva pihen – hiúság talán, ami előre viszi a világot, vagy elérhetetlen rendre vágyás.
A nyitott mellkas, a hátra húzott váll, és ahogy elnézett mellettem a semmibe – nem volt jelen. Egyenesen állt, nyugodtan, mintha várakozna, de tudta, hiába. Beletörődés ez vagy bölcsesség, elfogadás vagy az a némaság, amit egy temetés után éreznek a hátra maradók.
Inkább az utóbbi, de kár kérdezni. Nem lesz válasz.
637. nap
Horák Árpád 