645. nap

A talpam égeti a homok, az ujjaim között átszűrődő szemek reszelőként hámlasztják a bőröm, ahogy a víz felé sétálok, este van, a nap már a látóhatár mögött, de a forróság még nem tért nyugovóra. A turisták papucsban vagy egy könnyű szandálban élvezik a tenger felől mindig fújó szelet, csak Greg a napágymanager halad – tempósan – a hullámok felé, hogy a félsziget csúcsáig és vissza ússzon, mint minden este. A helyiek jellegzetes járásával halad, csúsztatja a lábát, nem emeli, nem tudom ez enyhíti-e a hőséget, ami a föld felől támad, és ezt Gregtől sem fogom megtudni: nem beszél angolul. Nem is Greg a neve, de a Grioungát nem erőlteti, szélesen mosolyog, soha nincs rajta kalap, ami a tűző naptól védené, a feje kopasz, és olyan fekete, mint az ében (mondjuk ébent még sose láttam, de ez nagyon fekete). Valami furcsa helyi kenőcsöt használ, amitől csúszóssá válik a kézfogása, és egy bálnavadászhajót kísérő felhőhöz lesz hasonló, de őt ez nem zavarja, mosolyog rendületlenül. Szerintem még úszás közben is mosolyog.
Ken a pult mögött állva várja, hogy rendeljek, úgy rázza a koktélkeverőt, mintha százan ülnénk a patkó alakú pultnál, és nem én egyedül. Greg felé int, mondja, hogy stupido, ő nem mosolyog, és bár angolul beszél, egy szavát sem értem, néha egy spanyol és olasz is becsúszik, csak hogy zavart keltsen, ő szerencsére mindent ért, mindig jó koktélt kever – vagy jól mutogatok. Susan késik. A negyedik koktélt iszom már, a cd másodszor fordul, és kezdi a Demis Roussost; szerintem maga a mester járt itt, és vitt el minden más zenét, hogy ezzel készítse ki a szigetre érkezőket. A zene halk, így csak a fonott nádon körbefutó fények villódzása idegesítő, és a magány, ami egy háromezer-ötszáz férőhelyes szálloda tengerparti bárjában éri el az ember, ha a párja hajat szárít – legalább két órája.
Gyanakodni kezdek, hogy Daniel Keyeshez nyúlt, hogy hetedszer olvasson egy fehér egérről, ígérte, hogy nem hozza el, de csak bekerült a bőröndbe, a rohadt zöld fedelével, hogy Szepessy Györgynek sem volt jobb dolga, mint ezt lefordítani.
Befut a mindig első páros (utánam), angolok, rákvörösre sülten, a lány kedvesen biccent, a srác csak int Kennek, aki már teszi is elém az ötödik Mojitót, közben megjegyzi, hogy Susan már megint túl sokáig szárítja a haját; jobban ismerik a nejemet, mint én.
A séf sétál oda hozzám, már messziről rám bökve a mutatóujjával, barbecue sötét plazmája követi, friss halról beszél, és a különlegesen jó ízlésemről, és a nagyrabecsüléséről. Máris jobb kedvem lesz, a hatodik pohár egyszerre lecsúszik, és intek a hetedikért, de Susannak csak egy pillantást kell vetnie Kenre, a keze megáll a levegőben. Ezért kellet lejönnie? Menjen vissza inkább Algernonhoz.