Egy nap. Simogat a szél, langyosan ölel körbe, óvón, vigyázza a lelked, szeret. A szeretet ilyen, mint ez, láthatatlan, jól eső érzést hozó, olyan ami létezik és kell. Nagyon kell. Nem jeges erdő széli vihart akarsz, békét akarsz, nyugodt pillanatot, mint a vattacukros előtt álló testvérpár – egymás kezét fogják, talán négy évesek lehetnek -, akik megbabonázott tekintettel, mereven bámulják a zümmögve kiáramló cukrot.
Ez egy szép nap.
Nem tudod, az okot, csak érzed, hogy elkapott, és felemelt.
És Te hagytad.
Az emberek pillantása az, ami elárul; visszatükröződsz bizonyítékként önmagadba.
Ez csak egy nap, olyan, mint a többi, pont olyan. És mégsem.
657. Nap
Horák Árpád 