Zöldellő ág hullik a földre, a kert az erdőig ér, te meg ámuló csodálattal szívod magadba a madarak éles ívet vető röptét. Parázs pihen ma a lelked mélyén. Szádban a zeller íze, és nem követed a túl lelkesen közeledbe lopódzó, éles kést mosoly mögé rejtő hamis véreid. Őket a könyvtár múltba vesző álarcát levetők közé csapod, közben hiányt hagy hátra benned a kedd, hogy az űrt rakétával érd el, mert csillagok maradnak ott, hol a sötétet öröknek hiszik a balgák.
Kék virág sok szirmát nem dobja ma el. Megtartja ruhának, finoman pörögve küldi neked illatát, lehozza fentről harmóniára vakoknak a szívét, mintha lenne neki, hogy tisztán lépj az óceán hullámai közé, örökre az égen tartva a napot.
Horák Árpád 