A Boráros térre járt kéregetni, az volt a törzshelye, a halsütöde melletti szemetes előtt állt, oda járták dohányozni a térről, ő meg várta, hátha leesik egy kövér dekk, és amikor sikert szimatolt, odabicegett, gyufát vett elő, és meggyújtotta. Soha nem zavarták el. Nem volt erőszakos, támaszkodott a botjára, az arcát becsukott szemmel napoztatta – olyan volt, mintha ott sem lenne.
Május végén, egy magas, szikár férfi állt meg mellette, a vállára tette a kezét, ő a földet nézte, a férfi meleg hangon beszélt hozzá, sokáig, végül egy bólintás után elsétált. A sánta bólintott.
Másnap nem jött le a térre. Harmadnap sem.
Júliusban együtt jöttek vissza, kolbászt ettek kenyérrel és mustárral – aztán rágyújtottak a halsütöde előtt. Nem a többiekkel szívták, pár méterre tőlük álltak, Vietnamról beszélgettek, a dzsungelről, a helyi lányokról és egy pálinkáról, amiben egy gyík ázott.
Egy barnászöld gyík.
Horák Árpád 