(1402.) Háromszáztizenkét sárkány

Hajlott vállal lépek be a terembe, a másodikon van, a zöld házban, körben tizenkét szék, kettő üres. Ez egy olyan amerikai önsegítő kör, ahova olyan dolgokat kimondani jár az ember, amiről soha nem beszélne. Itt fog, vagy nem, de eljön, nézi a többieket, a vonagló arcokat, lelkek vetülnek elé, pedig nem is akarja. Az ajtóban állok, ismerősként intenek felém, biztatóan mosolyognak; szeretnek, nem tudom miért. Az üres szék vár, a lábam nem mozdul. A nő, a vezető, megszólít, örül, mondja, üljek le; nem megy, az utcára hajt valami, pont az, amiért jöttem – nem maradok. Amerikai ez, mégis teltház Amszterdamban; Hollandia behódolt, vagy tényleg van értelme.

A lakóhajóm felé botorkálok, nem tudom minek, nincs enyhülés; két éve hajt, és nem fogok megérkezni sehova. Kérdezték a belvárost és a zajt, zavar-e; nem értem, tudják, hogy siket vagyok. Nem teljesen, persze, hetven százalék, pont, mintha füldugóval aludnék. Siket vagyok, így születtem, szeretem ezt; persze volt cinkelés a suliban, zacskódurrogtatás a hátam mögött, meg mutogatás, de az átlag feletti intelligenciám, vagy mi, átsegített ezen. Siketnek lenni a hallók szerint kellemetlen, ők süketnek hívnak bennünket, tévesen, de tök mindegy. Élünk, szeretünk, és meghalunk, mint ők.

Igen szeretünk, én is szerettem, és szeretek most is, csak nincs velem; Joan azt mondta, ezt nem bocsátja meg. Azon a napon mondta, hittem neki. Én se bocsátok meg magamnak, miért tenné ő.

Befejelek az ágyba, homlokom a párnán, a mosószer kellemetlen szaga keveredik a fa élő illatával. Igen, él a hajó, fa az egész, csak fa, a lakkon áttör az élet, és a tüdőm mélyére hatol. Az otthonom, a magányom tanúja, menekülésem eszköze, életem bizonyítéka. A póz olyan, mintha imádkoznék, leborulva, homlokom a földön, fejelek szorgalmasan, mert muszáj. Dolgozni is muszáj lenne, persze, a kollégák mondják, hogy ideje lenne újra. De mit újra? És mit ideje? Azt mondják, nem hallom őket. Siket vagyok, mondom nekik, hihi; nem így értik, mondják ők. Persze, hogy nem. Meg, hogy ne hajtogassak. Hát, tényleg. Az asztalon végig, az ajtóig, – vagy tizenkét négyzetméter –, szabályos sorokban állnak. Reggel egy óra alatt háromszáztizenkettő. Az percenként több, mint öt. Világcsúcsgyanús. Százhetvenkét napig piros papírt használtam, most is rózsaszín a tenyerem, a hüvelykujjam meg kék. Nem tudom miért. Tegnap megszámoltam, tizenkétezerháromszáznyolcvan sárkányt hajtogattam. Vagy tizenkétezerháromszáz-nyolcvanegyet, mert Sarah bejött, persze rosszkor. Mondtam neki, ne most, szerinte nem tudna jókor jönni, hagyjam már az origamit, törődjek az ügyfelekkel. Két év sok idő. És megnyertem az Európa-bajnokságot, szerinte az elég. Először is, nincs Európa-bajnokság, csak Európai selejtező, amit mondjuk megnyertem. Nem hiszem, hogy bárki az elmúlt másfél évet napi tizenkét órában papírhajtogatással töltötte volna. Én igen. A döntő Tokióban lesz, jövő héten; négy nap. Greg szerint – az üzlettársam –, nem kellene elmennem. Már miért ne? Még nyerhetek is.

Igen, Joan mondta, hogy sosem bocsátja ezt meg nekem. Még meleg volt a teste, amikor megtaláltam, az arca fehér volt, és az a sok vér. A medence mellett minden vöröslött. Előtte egyszer gyűlölt csak ennyire, amikor két évesen a sütő ajtajának támaszkodott, és mindkét tenyere elégett. Az asztalnál ültünk, éreztük az égett hús szagát, ő mosolyogva fordította felénk pufók arcát. Nem fájt neki. De Joannak fájt. Neuropátia. Nem érez fájdalmat, az orvos nem érti, miért ilyen későn derült ki; nagyon kell vigyáznunk rá, belehalhat. Egy édes kislány, aki nem érez fájdalmat. Joan aznap este nevezett kreténnek. Ezt a szót használta, bántani akart, vádolt, hogy a nyomorékságomat adtam tovább, nem kellett volna hozzám jönnie. Nagyon fájt ez neki.
Aztán persze vigyáztunk, óvtuk, őriztük, addig a napig sikeresen. A rendőrség meg vád alá helyezett. Gondatlan veszélyeztetés, halált okozó gondatlan veszélyeztetés. Nem elég, hogy elveszted a lányod, még megkínoznak. Te vagy a hibás, mondják. Ki lenne a hibás? Nem hallottam, hogy kiabált. Okos kislány volt, tudta, hogy baj van, mondtuk neki, azonnal szóljon. El is indult, hogy szóljon, de nem ért el a nappaliig. Tizenöt méterre tőlem vérzett el. A csúszda elvágta a bokájánál az ütőeret, mire észrevette, és elindult, már túl sok vért vesztett; ezt mondta az orvos. De tudom, hogy kiabált. Kiabált nekem, hogy apa segíts. És én nem hallottam. Joan aznap mondta, hogy soha nem bocsátja ezt meg nekem. Elköltözött, én csak fél év múlva, amikor már minden éjszaka arra ébredtem, hogy kétségbeesetten próbálok a londoni akcentusom nélkül beszélni a diszpécserrel. Erről álmodtam, pedig mindent megértettek, tizenkét perc múlva ott volt a mentő; az autópálya mellett laktunk. Aztán jött a lakóhajó és az origami. Beteg vagyok, ezt mondták. Nem érzem.

Kifejelek az ágyamból, és felsétálok a hídra. Rituálé, minden nap, amikor a lemenő nap vérvörösen fröccsen a fák lehajló ágain. Egy frászt, ilyen nincs, nincs semmiféle fröccsenés, csak az utolsó sugarak csillannak meg az csatorna apró hullámain. Ilyen van, és a halak mind a felszínre úsznak, talán ételre várnak, nem tudom.
Este van, az autók feltorlódnak a negyed előtt. Ez az a negyed, ahol nők és kirakat a megszokott párosítás. Csak akkor jönnek elő, ha lement a nap, sorba állnak, negyven euró tíz perc; kutya póz, a nő meg se fordul. Figyelem az autókat, és nem értem: miért nem vagyok ott? Francnak kellett nekem hajtogatni, lehettem volna rendes alkoholista, esténként szétcsapva magam kirakatot nézegethetnék, várva valamit. Most is csak várok. A nő a csoportból azt mondta, mondjam ki a lányom nevét, és mondjam el, hogy halt meg. Bassza meg.
Japán messze van, nem megyek el, nem lesz európai a bajnok. Újra a csoport, a nő mosolyog. Leülök, és maradok. Halálos betegségek, ez a téma; senki nem ölte meg a saját gyerekét. Engem néznek, várják a vallomásom, a mellkasom összepréseli egy erő, belülről. Mintha kő lenne rajta, mondják, de annak mi értelme; ha kő van a mellkasodon, az leesik, ha állsz. Ez nem esik le, nem hagy beszélni, a többiek mondják a neveket, és hogy mi történt. A nő is. Clarissa, mondja, öt éves volt, baleset; én nem beszélek, kijövök, nem rohanok; már nem kell. Az épület kapujában toporgok, nagyon zöld, nem színkavalkád, mint a csatorna partján, csak zöld. A sétány keskeny, pár bicikli a tárolóban és vaksötét. Én meg siket vagyok. A nő kijön, megérinti a vállam, elém áll, az arcomhoz beszél, hagyja, hogy olvassak a szájáról. Pedig hallom. Merre megyek, kérdezi; bénán mutatok a belváros felé, nem értem miért válaszolok. Mondjam ki a lányom nevét. A vállam megfeszül, menekülnék, érzi, és mondja, hogy nem kell. Nem kell most. A szeme gyönyörű, pont, mint neki, tágra nyitja, és kérdez. Ezt most tényleg nem hallom, ő mosolyog, és bólogat.
– Van kiút? – kérdezem én.
– Mindig van kiút.
Lassan sétálunk, tolja a biciklit, merőn néz, szinte bámul, szeretettel.
Furcsa.
Mi a legnehezebb, kérdezi. A hajtogatás, mondom, nevet; tizenhetedszer vagy itt, és ma leültél, mondja. A szememben könnyek, a lelkemben hiány, nem köszönök el; Joant is elvesztettem.

Greg azt kéri, térjek vissza. Ne már. A cég ügyvédje is írt, a tulajdonosok vizsgálatot kértek. Nem dolgozok, szerintük. Tényleg nem. De az enyém a hetvenöt százalék, bajban vannak; talán én is, beszélek velük.
Ma nem fejeltem, csak álltam az ágyam előtt, és vártam, hogy jöjjön a muszáj, de semmi, nem fejeltem. Jön a gyors javulás, tényleg. Na, jó, nem. Visszaköltözök Angliába, haza, ahol születtem, ott még Joan is boldog volt, talán Amszterdam a probléma; Londonban még minden jó volt. Holnap indulok.
Nem indultam el.

A nő a csoportból eljött a lakóhajómhoz, és leült az ágyamra.
Senki nem járt még itt, ő meg bejött, nem hívtam, nem kopogott; mintha otthon lenne. És néz.
Nem kéri, hogy mondjam ki a nevét.

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s