Kolla rég nem járt a pincében. Nem szeretett már lejárni.
Mégis indult lefelé a lépcsőn, és magában számolta a lépcsőfokokat
Tíz. Kilenc. Nyolc.
Már három lépés után jött az érzés. Olyan volt, mint amikor belépett a körbe. Nehezen tudta megfogalmazni, mit érez, de mindig mosolygásra késztette. A levegő sűrű lett, és olyan nyugalom szállta meg, ami ezredszerre is megdöbbentette.
Nem állt meg. Ment tovább.
Hét.
Hat.
Öt.
Négy.
Három.
Lassan fújta ki a levegőt. Olyan volt, mint egy sóhajtás. Ami mindent kivisz belőle.
Kettő.
Egy.
Megállt.
A pincében sötét volt, de a kis fény még nem aludt ki. Kilenc hete került oda, de kicsi pontként világított még.
Kolla várta, hogy a szeme megszokja a sötétséget. Az nem volt zavaró, nem mélyfekete volt, inkább derengő szürke.
Újra kifújta a levegőt. Előre esett vállal állt, teljesen ellazulva. Így maradt volna örökre. Ha teheti.
Kolla nem hozta le a fejlámpáját. Az fényt hozhatott volna a sötétbe. Nem zavarta a sötét. A sötét nem tud elfoglalni semmit. A sötét a fény hiánya.
Nem volt baja a sötéttel.
.
A fénypont a pince legtávolabbi pontján világított.
A fénye nem ért el Kolláig.
.
Újra kifújta a levegőt, és mélyet lélegzett.
.
.
Amikor visszaért az előszobába, és becsukta a pinceajtót, be kellett csuknia a szemét. Zavaró, vakító volt a világosság.
Néhány másodpercig állt ott behunyt szemmel, várta, hogy kimenjen belőle, amit a pincéből felhozott.
.
Aztán átment a garázsba, hogy megetesse a macskát.
Horák Árpád 