Tábita teljes erővel rohant előre. A fehér folt felé. Csodás, világos barna szőre a testére tapadt, előre szegezett fejjel rohant, egy pillanatra sem véve le gyönyörű, sötét szemét a célról.
A szántás közepén járt, amikor a szeme igazán elsötétült. Valami nincs rendben. Látta, hogy a folt nem mozog. Ez nem az anyja. Csak egy hülye odú, amire ferdén esett rá a fény. Ez nem ő. Csak egy fa. Csak egy hülye fa.
Lassított, majd megállt. Ez nem ő.
Ahogy megállt, eszébe jutott, mit mondott mindig az anyja. Nappal a mező tilos terület. Veszélyes. Megláthatják. Az erdő biztonságos.
Futni kezdett az erdő felé.
.
Tábita már nem volt boldog.
.
.
Tábita egy rekettyésben töltötte a nappalt. Sötétedés után elment oda, ahol az anyja hagyta minden reggel. Aztán minden este eljött érte. Tegnapig.
.
Tábita óvodának hívta a helyet, pedig egyedül volt. Tábita különleges volt. Igazán különleges. És egyáltalán nem tudott róla.
Az óvodában jó illat volt. Kék virágok vették körül Tábitát. Kis kék virágok.
Meg néhány sárga.
.
A nyuszikkal az óvoda mellett találkozott. Az anyjával látott már nyulat, de ezek kisebbek voltak, és valahogy vidámabbak.
Tábita sétált néhány lépést, legelni kezdett, a négy kis nyuszi meg, mint egy zsák bolha nyüzsgött a lába alatt.
Az egyik nyuszi annyira ragaszkodott hozzá, hogy egész nap vele maradt az óvodában.
A nyuszik mindig követték, amikor legelt. Imádták, hogy elférnek Tábita hasa alatt.
Tábita nemesen lépkedett a következő fűcsomóig.
.
A patája meg minden lépésnél szívet rajzolt a nedves homokba.
Horák Árpád 