A nap lassan ereszkedett alá a hegyek mögé, aranyló fényei megfestették az égboltot.
Az erdő mélyén, a csendes tisztáson, ahol csak a szellő suttogása hallatszott, egy pár üldögélt a puha fűben.
A lány haja, mint az őszi falevelek, aranylott a lemenő nap fényében, a fiú tekintete pedig, mint a tavaszi égbolt, tiszta és ragyogó volt.
“Mit látsz a világban?” kérdezte a lány, szemeiben a csillagok tükröződtek.
“A szépséget,” válaszolta a fiú, hangja olyan lágy volt, mint a patak csobogása.
“A természet örök körforgását, az élet apró csodáit, és téged, ahogyan itt ülsz mellettem. Te vagy az én napfényem, ami megvilágítja a szürke napokat.”
A lány elmosolyodott, szíve megtelt melegséggel. “Én is ezt érzem,” suttogta. “A szerelem olyan, mint a tavaszi virágzás; új életet hoz mindenbe, amit megérint.”
A délután lassan estébe fordult, az égbolton megjelentek az első csillagok.
A pár csendben figyelte a világot körülöttük, szívükben pedig egyetlen gondolat visszhangzott: ez a pillanat örök, ha együtt osztoznak benne.
Horák Árpád 