Elsőként az utcán találkoztunk. Nem volt abban semmi különös, talán csak az a szelíd mosoly, amit mindketten felöltöttünk, mintha valami régi, elfeledett titok súlya alatt hajolnánk meg. Ő biccentett, én visszaköszöntem, de a szavak valahogy elvesztek a délutáni napfényben. Talán az idő súlya tette őket jelentéktelenné, vagy épp az, hogy régóta nem láttuk egymást. Az első köszönés, a közönyös, mégis cinkos biccentés, mint egy szimbolikus híd a múlt és a jelen között.
Másodszor a piacon találkoztunk, a zöldségek illata és a kofák harsány beszéde között. Az arcára pillantva egy pillanatra úgy tűnt, mintha a régi idők visszatükröződnének benne. Ő ismét köszönt, én pedig újra biccentettem, ezúttal kissé mélyebben, talán mert a közeg, a nyüzsgő tömeg, valami bensőségesebb gesztusra sarkallt. A második köszönés, a felismerés, hogy a múlt nyomai sosem mosódnak el teljesen.
A harmadik köszönés már egy esős nap estéjén történt, egy szűk utcában. A hirtelen rántottuk fel a kabát gallérját a hűvös cseppek elől, s ahogy sietősen haladtunk egymás mellett, egy rövid, gyors pillantás volt csak, amit egymásra vetettünk. Ez a köszönés talán inkább a magányunknak szólt, annak a tudatnak, hogy az esőben mindenki egyformán kiszolgáltatott. A harmadik köszönés, a csendes, kimondatlan megértés.
Az utolsó köszönés a temető kapujában történt, ahol végül megálltunk. Nem volt benne semmi különös, de mégis minden benne volt. Egy szó, egy mozdulat, amiben benne rejlett az egész élet. Ahogy köszöntem, ő csak némán állt, majd egy röpke mosollyal visszaintett. Ez a negyedik köszönés, az utolsó, ami után már nem volt szükség többé szavakra.
Így történt, hogy négy köszönésben éltük át újra a közös múltunkat, és búcsúztunk el végleg egymástól, minden szó nélkül.
(MI)
Horák Árpád 