Goryy, az ugráló csacsi, nem volt hétköznapi teremtmény. A faluban mindenki tudta, hogy ő más, mert míg a többi szamár komótosan ballagott, Goryy inkább pattogott, mint egy gumilabda. Hát lehet ilyet nem szeretni?
Reggelente, amikor a Nap még csak a hegyek mögött kukucskált, Goryy már a legelőt járta. De nem ám úgy, mint a többiek! Ő hol négy lábon ugrált, hol kettőn szökdécselt, néha meg csak gurult a fűben, hogy megnézze, milyen érzés. “Ez a csacsi nem százas!” – mondta Pista bácsi, de közben mosolygott, mert titkon élvezte Goryy bohóckodását.
A gyerekek rajongtak érte. Minden szombaton csacsifogó versenyt rendeztek, ahol az volt a cél, hogy valaki végre elkapja Goryyt. Persze senkinek sem sikerült. Ő úgy pattogott a pajták között, mint egy túlpörgött gumiszörny, és közben olyan hangokat adott ki, mint egy kazettás magnó gyorsítva.
Egy nap a faluba érkezett egy cirkusz. Az igazgató, egy nagybajszú ember, meglátta Goryyt, és azonnal felkiáltott: “Ez a csacsi kell nekem!” De Goryy nem volt hajlandó belépni a cirkuszba. Inkább a saját mutatványait adta elő a falu főterén, ahol a közönség hangosabb volt, mint bármelyik oroszlánketrec.
Goryy titkos álma az volt, hogy egyszer elugráljon a szomszéd faluba, ahol állítólag mézes répát osztogatnak. De a falusiak mindig visszahívták. “Goryy, hova mész? Mi lesz velünk nélküled?” Így aztán maradt, és minden nap újabb mutatványt talált ki.
A falu legnagyobb ünnepén, a Répa Napokon, Goryy lett a főszereplő. Egy trambulint is hoztak neki, amin olyan szaltókat mutatott be, hogy még az idősek is tapsoltak. A polgármester úgy döntött, hogy a csacsi kap egy saját szobrot. Persze az is pattogott, mert rugókra tették.
Goryy soha nem nőtt ki az ugrálásból, de senki sem bánta. Ő volt a falu lelke, a mindennapok bohóca, és a legjobb példa arra, hogy nem kell komolyan venni az életet. Hiszen mi értelme lenne a világnak egy ugráló csacsi nélkül? (AI)
Horák Árpád 