Kiscicámnak.
.
.
Voltie a kanapén ült, és magához beszélt. Önmagához.
Nem volt egyedül, mégis inkább önmagának mondta, hangosan gondolkodott.
– Ok. Kell neked egy név. Kiscicám vagy Nyuszifül?
– Nekem mindegyik tetszik, bár a Kiscicámnak van egy áthallása.
– Szóval? Te mit gondolsz?
.
A kiscica, aki két napja költözött be hozzá, nagyot pislogva, kitágult pupillával nézett fel rá a szőnyegről.
Aztán egy lendülettel a térdére ugrott, fintorgott egyet, és óvatosan megérintette Voltie orrát a mancsával.
A körmét nem eresztette ki. A talpa puha és hideg volt.
– Kiscicámnak mégsem hívhatlak. Az túl snassz. Hiszen kiscica vagy. A Cilu név foglalt. Szerintem a Nyuszifül jó lesz.
– Az pont olyan, mint te. Édes, puha, szőrös. Bájos név. Mit gondolsz?
Nyuszifül újra felemelte az egyik mancsát, és újra megérintette Voltie orrát.
– Ez igent jelent?
.
Nyuszifül Voltie ölébe gombölyödött, és hangosan dorombolni kezdett.
Voltie hátradőlt, és az ablak felé fordult.
Kint már sötét volt, a holdfény ezüstösen csillogott a tó vizén.
– Nyuszifül. Nem tökéletes név. Esetlenül romantikus.
– De legyél Nyuszifül.
Horák Árpád 