Etel a korlátnak támaszkodva nézi a szigetet. Már ami megmaradt belőle. Az ALANY van csak mellette, a többiek már nincsenek fent. Rajtuk kívül mindenki visszavonult. Etel az ALANYt figyeli, szeretne a gondolataiba látni. Türelmes ez a férfi, gondolja. Alázattal fogadja el a helyzetet. Azt hogy nem avatják be a részletekbe. Hogy nem kap információt. Vajon mi motiválja? Az anyja Susant akarja megtalálni. Ő is. De az ALANY? Jobban meg kell ismernie. Nem érti teljesen.
A jobb karjába kapaszkodik, a fejét a vállára hajtva nézi azt a pár sziklát, ami azt mutatja, hogy egykor itt egy sziget volt. Az anyja tegnap kiborult. Megérti őt. A sziget magával vitte a hullámsírba Susan minden titkát. A legkisebb esélynek is befellegzett. A legutolsó halvány reménysugár is szertefoszlott. Vége van. Ráadásul a látnok utasítását sem lehet így betartani. “két ember mindenképpen maradjon huszonnyolc napig a szigeten”. Már nincs sziget, ahol maradni lehetne. Az anyja azért próbálkozni fog. Jól ismeri őt. Azt akarja majd, hogy így is menjenek vissza. Igen, ezt fogja kérni. Hogy üldögéljenek még két hétig azon a pár sziklán. De nem fognak. Eddig is hárman döntöttek. És végül az anyja is be fogja látni. Ez már túl megy az értelem határán.
– Éhes vagy? Reggeli? – Az igenlő válasz után mutatja az utat a harmadik fedélzetre. Reggeli és ismerkedés. Jó lesz!, gondolja.
Szorosan fogja a felkarját, és hozzá simul. Nem engedi el, amíg oda nem érnek.
Horák Árpád 