Meghökkenve, mereven előre nézett, behúzott nyakkal, a pulttól elfordulva állt. Nem számított erre a találkozásra, felborította a terveit, lázasan gondolkodni kezdett, tökéletesen akart mindent csinálni, hibátlanul. A kőris asztal mögött ülő nő harmadszor nyomta meg a kettőszáztizennégyes számot, senki nem mozdult, a folyosó csak morajlott tovább, összefojtak a suttogó hangok, senki nem figyelt. A kép, ami a székek mögötti falrészt takarta, a túl sok pirossal, és a torz emberekkel, életre kelt minden ajtónyitásnál; az automata ajtó üvegén megtörő fénysugarak lézerként pásztázták végig az épületszárnyat, behozva a kinti élet vidámságát, a tavaszt, a nyár ígéretét. Egy kisfiú egy zöld almába harapott, boldogan és elégedetten.
692. Nap
Horák Árpád 